7. fejezet - Kezdjük az elején

//Elena szemszöge//

Így, hogy már tudomást szereztem a korábbi életemről, már minden könnyebb volt. Sokkal könnyebb. És mivel még nem ismeritek a történetemet az elejéről, ezért ezt szeretném elmesélni nektek.

Egy eléggé hideg januári napon születtem, La Pushban.  Január másodika volt ez a nap. A szüleim Sylvia és Collin Stewart, a bátyám Paul Stewart. Átlagos gyerek voltam. Bölcsödébe nem jártam, anyám vigyázott rám, meg a tesóm. Apám mindig üzleti utakra utazott Európába vagy Dél-Amerikába. Mindenesetre az a lényeg, hogy mindig messze volt tőlünk, ezért nem is mondhatom azt, hogy ismerem az apámat. Nagyon anyás voltam, Paul volt a pótapám. A nagyszüleimet nem ismerhettem meg, mert idő előtt eltávoztak az élők világából, de mindig rengeteget mesélt róluk anya. Bár, ezekre nem nagyon emlékszem, mert pici voltam.

Mikor 3 éves lettem, oviba kezdtem járni, mint minden gyerek. Eléggé izgága gyerek voltam és folyton csináltam valamit. Sosem bírtam egyhelyben maradni, csak, amikor aludtam.

Az óvoda után jött az általános iskola. Alsóban nem volt szinte egy lány barátom se, inkább fiúkkal haverkodtam. Velük megtaláltam a közös hangot. Sosem voltam az a barbizós, mindenem rózsaszín, még a szobám is típus. Felsőben viszont ez már másképp volt. A lányok is befogadtak, sőt nagyon jóba lettünk. Természetesen a fiú barátaimat sem hagytam cserben, még mindig rengeteget lógtunk együtt. Sokat jártunk velük deszkázni, meg BMX-ezni. Laza gyerek voltam, nem az a csinibaba féle. De természetesen voltak azok is az osztályban. Hárman voltak, mint általában. Molly, Katy és Stella. Az utóbbi volt mindközül a legrosszabb. Mindenkinek dirigált, a folyosón is félre kellett neki állni. Ő volt a tánccsapat csapat kapitánya is, de szerencsére annak nem voltam tagja. A mai napig áldom azt a percet, amikor azt mondtam, hogy nem akarok táncolni. Az még több Stellát jelentett volna a számomra és az már sok. Molly és Katy csak amolyan bábuk voltak. A suli végére kezdtem velük jóban lenni, és ők is kicsit észhez tértek, ott hagyták Stellát, de sajnos jött a ballagás és nem tudtuk közelebbről megismerni egymást.

A szüleimmel elköltöztünk LA-be, de Paul nem jött. Furcsálltam is kicsit, de egy idő után már szinte hozzászoktam a magányhoz. Egy egyszerű gimibe jártam, de ott legalább sok barátom volt.

Nem sokkal a 15. szülinapom után mikor mentem haza láttam valamit, amit nem kellett volna talán. Sőt, egészen biztos, hogy nem kellett volna. Egy másik, rövidebb útvonalon akartam hazamenni, mert sok lecke volt és ezzel is időt akartam magamnak nyerni, tudván, hogy eléggé lusta vagyok amúgy is tanulni, de ennek ellenére a legjobb tanuló voltam az osztályból. Páran a szememre is vetették, hogy stréber vagyok, pedig ez nem igaz, csak egyszerűen fog az agyam és ennyi. Na de térjünk is vissza ahhoz a bizonyos délutánhoz. Hazafelé tartottam, amikor megláttam apámat egy idegen nővel erőszakoskodni. Közelebb mentem és rájöttem, hogy nem is idegen a nő. Ez apa titkárnője, Piper. Tudtam, hogy valahonnan ismerős, de hogy pont a titkárnőjével kezdett ki. Ezt nem gondoltam volna.

Egy óvatlan pillanatban Piper észrevett és rámutatott, apám pedig egyből rám nézett. Tekintete elárult mindent. Tele volt haraggal és dühvel. Azt tudtam róla leolvasni, hogy legszívesebben most eltűntetne a föld színéről. Felém közeledett, de a lábaim a földbe gyökereztek. Pár lépésre volt tőlem, mire képes voltam elindulni. Rohantan, amilyen gyorsan csak tudtam, de a táskám kicsit megnehezítette a dolgomat. Sokáig „kergetőztünk”. Egy saroknál nem messze a házunktól, már azt hittem, hogy leráztam és megálltam egy pillanatra, mikor hátulról elkapott és a számat befogta. Próbáltam segítségért kiáltani, de keze nem engedte.

-Ha egy szót is szólsz anyádnak vagy a bátyádnak vagy akárkinek, ne is álmodj következő napról, megértetted? Annyi lesz neked kicsi lány! Vili? – hangja komolynak tűnt és a fenyegetőzés is. Ellökött magától, minek következtében a földre zuhantam. Pár másodpercig még ott ültem mozdulatlanul. Ekkor hirtelen gúnyosan hátranézett, mire én gyorsan felpattantam és ismét futni kezdtem. Teljesen meg voltam rémülve. Fel akartam hívni Pault, de tudtam, hogy nem szabad, mert nem lesz jó vége.

A ház előtt megálltam. Arcvonásaimat rendeztem, hajamat megigazítottam és ruhámat leporoltam. Vettem egy mély levegőt és elindultam befelé. Útközben vetettem egy pillantást a postaládára, ami tele volt tömve. Kivettem a leveleket, de egyik sem volt érdekes. Mindegyik számla volt, semmi extra. Mielőtt beléptem volna az ajtón még egyet szippantottam a levegőből.

Kinyitottam az ajtót, mikor beléptem táskámat ledobtam a cipőszekrény elé, a számlákkal a kezemben a konyhába indultam, ahol anyu főzött. Az illatok fenségesek voltak, mint mindig. Nem is véletlen, hogy anyám főszakács egy helyi étteremben. Imád főzni, ez a szenvedélye.

-Szia kicsim! – egyik kezével magához ölelt, a másikkal az éppen tűzön lévő ételt kavargatta.

-Szia! Jöttek számlák és behoztam őket.

-Tedd csak a hűtő tetejére, majd megnézem. – kis ideig kínos csönd jött létre a házban, amit anyu tört meg.

-Húsleves, a kedvenced! -  nagyon lelkesnek tűnt, látszott, hogy szívvel, lélekkel csinálja az egészet.

-Köszi, de most nem vagyok éhes.

-Mi az, történt valami? – látszott rajta, hogy az arcomból leolvasott valamit, de csak megcsóváltam a fejem.

-Nem, nem, csak…sok a lecke és tanulnom kell. Meg dogák is lesznek holnap és mindjárt itt a félév, már csak egy hét és szeretnék belehúzni. – anyu érdekesen nézett rám, mert még sosem mondtam olyat, hogy szeretnék belehúzni a tanulásba. Főleg nem olyat, hogy szeretnék tanulni. Inkább a haverokkal való lógás az én stílusom.

-Na, csak benőtt a fejed lágya.

-Csak szeretnéd. – ezzel ki is mentem az előszobába a táskámért, mikor láttam, hogy apa jön be. Gyorsan felszaladtam az emeletre, ugyani az én szobám ott volt.

Nyugodt kis helyiség. Nekem otthonos is, mert én rendeztem be. Falai kékek, a bútorok egyszerűek, de modernek. Az egyik sarokban volt egy nagy babzsák, ahol zenét szoktam hallgatni, gitározni és énekelni, valamint olvasni szoktam, de utóbbit eléggé ritkán, mert a zenélés, na meg annak hallgatása a legnagyobb szenvedélyem, de persze a táncot sem lehet nem említeni. Úgy 7 éves korom óta hip-hopoztam, és sosem untam meg. Kínkeserves sérülések ide vagy oda, a hip-hop is kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott.

Táskámat az ágyam elé dobtam, kivettem a spanyol cuccomat és megcsináltam a házit. Nem volt sok, csak 2 feladat, meg egy tételt megtanulni. Hamar végeztem, ezért bekapcsoltam a laptopomat. A barátaimmal chat-eltem, meg zenéket töltöttem le. Elég sokáig elvoltam így. Aztán egyszer csak villogott egy chat-ablak, hogy Paul rám írt. Eleinte nem akartam válaszolni neki, de nem akartam vele bunkó lenni, mert mégis csak a bátyám és szeretem. Gyorsan megnyitottam a beszélgetést és írtam is neki.

-Szia El!

-Szia Paul! Hát te? A chat nem az erősséged.

-Köszi hugi! Egyébként meg csak kíváncsi voltam, hogy fent vagy-e és ha igen, akkor pedig, arra is, hogy minden oké-e otthon? - kicsit haboztam, hogy mit válaszoljak neki, de végül úgy döntöttem, hogy nem szólok neki egy szót sem a történtekről.

-Itt minden rendben van. És ott? Te hogy érzed magad? Nagyon hiányzol tesó! Gyere haza!

-Annak örülök, hogy nálatok minden rendben. Egyébként itt is. Nagyon jól érzem magam, csak jó lenne már veletek találkozni, de nem lehet sajnos. Ti is hiányoztok El, de nem mehetek haza. Nekem már itt kell élnem.

-Ki tiltja meg, hogy találkozzunk? Mert annak a saját kezemmel tépem ki a belét! Nem tilthatja meg senki, hogy találkozzak veled, Paul! És mi az, hogy ott kell élned? Nem kell, az csak egy opció, de itt is lehetsz velünk. Melyiket választod?

-Öhm, izé…nagyon sajnálom hugi, de most mennem kell. Majd legközelebb mindent megbeszélünk, megígérem! Szeretlek és anyuékat is puszilom! Szia és nagyon vigyázzatok magatokra!

-Szia! – mikor már a köszönést írtam, a chat azt jelezte, hogy nem elérhető. Egy darabig azon morfondíroztam, hogy mit is tudnék csinálni. Gitározni nem, ezek után nem.

-Elena! Vacsora!  -  anyu megnyugtató hangját hallottam. Most már éhes is voltam, ezért siettem le.

-Megyek már!

-Apád ma nem eszik itthon, mert üzleti vacsorára ment.

-Sose eszik itthon. – igazából ezt csak amolyan hangos gondolkodásnak szántam, de kicsúszott a számon, mire anyu magához ölelt.

-Jaj, kicsim! Tudod, hogy apád egy üzletember és ez nála nem meglepő.

-Ja. – anyu kicsit elhúzta a száját a stílusom miatt, de ha egyszer így tudtam csak az apámról beszélni, akkor mit csináljak? Undorodtam tőle…

Vacsora után segítettem anyunak elpakolni, lefürödtem és aludni mentem. Az álom szerencsére hamar utolért és így nem emésztettem magam.

Másnap a telefonomra keltem. Ránéztem az órára és még csak 9 óra volt. Ráadásul szombat. A telefont a kezembe kaptam és láttam, hogy 21 nem fogadott hívásom volt. Ezután jött egy SMS is. Megnyitottam és először a nevet néztem meg. Nagyon meglepődtem…






hogyha írnátok komit, azt nagyon megköszönném, legalább egy-két szót vagy, hogy tetszik-e egyáltalán a történet :$ :$
Puszi: Vii^^