4. fejezet - Boldog szülinapot!

//Elena szemszöge//

Amikor meghallottam Alice hangját elindultam. Amit akkor láttam, az lenyűgözött…Mindenki szépen felöltözve, rám vártak. Ahogy meghallották lépteimet, szemüket egyből rám szegezték. Kicsit kínosan éreztem magam, de a tekintetük nyugtatott meg. Hívogatóan néztek rám. Lassan lépkedtem le a lépcsőn, mert a magassarkúban elég nehézkes volt számomra járni, de megoldottam. A korlátot fogva lépkedtem lépcsőfokról lépcsőfokra. Ahogy leértem Sethtel találtam szemben magam. Lassan mért végig, minden egyes porcikámat alaposan felmért, majd nyelt egyet ész megszólalt.

-Gyönyörű vagy…mint mindig. – tetszett a bók, valószínűleg a fejem egyből paradicsomvörös is lett. Furcsának éreztem ezt a helyzetet. Azt mondta, hogy mint mindig. Ez tette számomra olyanná ezt a mondatot, amilyen. Arra tudtam gondolni, hogy valószínűleg régen nagyon jóban voltunk. A szemei teljesen megbabonáztak. Büdös szag ide vagy oda, valami nagyon megfogott benne. Amikor ránéztem furcsa bizsergést éreztem. Még vagy ezer évig nézni tudnám ezt a szempárt. Nyeltem egy nagyot, majd én is végre kinyögtem valamit.

-Köszönöm. – hangom elhaló volt, közben egyik hajtincsemet igazgattam, hogy lássam az arcát. Én is alaposan végigmértem, majd mikor szóra akartam nyitni a számat Alice termett mellettem.

-Gyertek már, gyertek már. – körbenéztem és láttam, hogy a többiek már nincsenek a helyiségben, Sethtel ketten voltunk ott, de már Alice is megérkezett idő közben. Tekintetem értetlen volt, miközben az apró vámpírleányzóra néztem, aki nem is volt annyira apró, mert velem egy magas, csak a többieknek az. De akkor valószínűleg én is az vagyok. Nem sokat foglalkoztam ezzel a gondolatmenettel, mert Alice a karomat megragadta és egy másik, nagyobb helyiségbe hurcolt. Mindenki ott volt. Kedvesen, mosolyogva néztek rám. Seth ellépett mellőlem és a többiekhez ment. Kérdőn néztem Alice-re, aki mögül láttam feltűnni Esmee-t és Carlisle-t. A férfi a nő vállát karolta, akinek a kezében egy gyönyörű torta volt. Nagyon tetszett, de nem tudtam, hogy mire föl ez az „ünnepség”. Mikor már kérdeztem volna Alice odarobogott hozzám és olyan erősen szorított magához, amennyire csak tudott.

-Boldog 17. születésnapot El! – teljesen meghökkentem. Még arra sem emlékeztem, hogy ma van a születésnapom. Esmee a mellettünk lévő asztalra rakta a tortát, mire Carlisle elmosolyodott arcomat látván. Én csak értetlenül álltam ott, mint egy darab fa, de rajtam kívül mndenkinek kedves volt a kekintete. Nekem inkább rémült. Ma lenne a születésnapom? Óvatosan a torta felé böktem, mire a doki bólintott. Tehát igaz. Ma van a szülinapom. De miért nem emlékeztem erre sem? Miért nem emlékeztem semmire sem?

-Ma van…a szülinapom? – ezt a kérdést Paulnak címeztem, mert mint kiderült, mégis csak ő a bátyám. Egy kedves mosolytól ragyogó bólintás volt a válasza. Tekintete tele volt reménnyel. Reménykedett, hogy egyszer mindenre emlékezni fogok. Én továbbra is csak ott álltam, mire Jake lépett felém. Megállt előttem, lehajolt hozzám, homlokomra nyomott egy puszit és boldog szülinapot kívánt. Mindenki így tett, majd mikor már csak Seth maradt ő megállt előttem. Egy ideig csak a szemembe nézett, én is őt. Valami megfogott benne. Nem tudtam, hogy miért, hisz nem is emlékeztem rá. Nyelt egy nagyot, majd szorosan magához ölelt. Pár percig így álltunk. Fejem a vállán pihent. Nem zavart, hogy a bőre már szinte éget, mert jól esett az ölelése. Megnyugtatott. Nagy levegőt vett, majd egy finom mozdulattal eltolt magától és megállt velem szemben. Egy ideig az arcomat nézte, majd ő is boldog szülinapot kívánt, de ő nem a homlokomra adott puszit, hanem az arcomnak annak a szegletébe, ami már majdnem a szám. A szám sarka érintette az övét és ez furcsa volt nekem. Miután ő is elment mellőlem tekintetemet Carlisle-ra vetettem.

-És ezért miért ilyen nagy felhajtás? – látszott rajta, hogy gondolkodik a válaszon. Jared eközben az ablakot nyitotta ki, mire egy erős fuvallat felém fújta Emily illatát. Tekintetem egyből rásiklott, de nem csináltam semmit. Tudtam, hogy uralnom kell magam, nem engedhettem meg magamnak, hogy leszálljon a lila köd. Harcoltam ellene, szerencsére sikeresen. Ismét Carlisle-ra néztem. Összeszedte a gondolatait és válaszolt kérdésemre.

-Mivel vámpír vagy, nem öregedsz tovább, úgyhogy ez az utolsó normális születésnapod. De ez nem azt jelenti, hogy a többit nem ünnepelhetjük meg, csak nem lesz már olyan, mint az eddigiek. – arcom elgyötört maszkba borult. Örökre 17 leszek. Csak ez járt a fejemben. Másra nem tudtam gondolni. Még Sehtre sem. Szerencsére Carlisle folytatta, így már őrá figyeltem, nem pedig a gondolataimra. – Elena kedves! Nem kell aggódni. Felesleges. Itt vagyunk neked mi! – a mi szót kimondva körbemutatott az összes jelenlévőn. Szavai megnyugtattak. Kissé elmosolyodtam, mire ő eltávolodott tőlem. Csak annyit láttam, hogy Jared az ablak felől jött, ami már be volt csukva. Sajnálkozóan nézett Emily felé, mire az csak mosolygott.

-A csajszi még új, ezt ne csináld!  - Quil próbált alig hallhatóan suttogni Jar fülébe, mire Paul csak tarkón vágta. Mindannyian felnevettünk egy kicsit. Paul szemében örömöt láttam, ahogy felnevettem. Jake kezdett el rohanni felém, mire fel is kapott és meg is fordult párszor saját tengelye körül.

-Végre mosolyogsz! Az áll neked jó. – erre is csak mosolyogni tudtam. Jó, hogy itt voltak velem, mert nélkülük egészen biztosan nem bírtam volna egy percig sem ezt az egészet. Még mindig nem emlékeztem, hogy kik is ők számomra, de jelenlétük nyugtató hatással volt rám. Bella egy késsel állt elő, amit átadott nekem.

-A szülinapos vágjon bele először. – a kést lassan át is vettem, nem szerettem volna senkinek sem sérülést okozni, majd elindultam lassan a torta irányába. Mikor odaértem egy kicsit bambultam a torát, majd belevágtam. Mindenki tapsolt és mosolygott. Alice egyből az alkalmat kihasználva csinált is pár fotót. Gonoszan néztem rá, majd amikor elővette ártatlan nézését, arcizmaim ellágyultak. Annyira közvetlenek voltak velem, hogy azt éreztem helyesnek, ha én is az vagyok velük, úgyhogy így is tettem. Jóízűen befaltuk a tortát, aztán még egy kicsit dumálgattunk, majd az Emmette nevű srác felszólalt.

-Mindenki ki a hátsó kertbe! – gyorsan fel is pattant mindenki és ki is szaladtak, még Rosalie is, de én csak lassan felálltam. Seth megvárt, de a többiek már rég kint voltak. Ő állt és csak engem nézett. Kicsit furcsán éreztem magam, de szerencsére már jobb kedvem volt. Mikor elmentem volna előtte megragadta a karomat és nem engedett. Szorosan fogott, de ez már túlságosan égetett, felszisszentem és elengedett, de nem mentem sehova. Szemei sajnálatot tükröztek, mire én csak mosolyogtam egyet. Közelebb lépett hozzám. Nagyon közel voltunk már egymáshoz. Hajamat hátrasimította, de csak óvatosan. Nem tudtam, hogy mire készült, mert ekkor Nessie toppant be.

-Gyertek, gyertek, gyertek! – nagyon izgatott volt, csak úgy pattogott. Szimpatikusnak találtam a csajt. Rokonszenves volt. Hárman elindultunk a hátsó kert felé. Amikor már az ajtó közelében voltunk Nessie előreszaladt. Amit megláttam, arra már nem számítottam…

3. fejezet - Magyarázat...

// Elena szemszöge//

Zihálásom egy kicsit már csillapodott. A szememet lehunytam, megpróbáltam aludni. Hallottam, hogy Esmee és Carlisle motyog valamit, de nem értettem, hogy mit. Próbáltam elaludni, de mintha elfelejtettem volna, hogy hogyan is kell. Még mindig be voltam takarva mellkasig. Szememet kinyitva láttam, hogy már nincsenek mellettem. Felültem, de azzal a mozdulattal vissza is dőltem. Erőtlenül, sebezhetően feküdtem ott. Fejemet balra fordítottam és láttam, hogy a Nap lemenőben van. Tetszett ez a látvány, újnak gondoltam, de valószínűleg erre sem emlékszem már. Ismét az alvással próbálkoztam, de valahogy nem akart sikerülni. Kívántam, hogy egy kicsit a mély tudatlanságba vesszek, de valahogy az agyam megálljt parancsolt. Egy darabig vártam a csodára, de ez sem segített. Kintről nem hallottam semmi egyebet, csak az üvöltő csendet. Igaz, hogy nem voltam ott, de már nekem is kínos volt. Eleinte azt gondoltam, hogy azok az alakok, akik benéztek hozzám, már nincsenek itt, de valami azt sugallta, hogy mégis. Éreztem a jelenlétüket. Egy darabig még feküdtem az ágyon és néztem a tájat. Besötétedett. Órákig csak mozdulatlanul bambultam ki a semmibe. Észrevettem egy faliórát az ajtó felett. Sötét volt és azt hittem, hogy nem fogom látni, de láttam. Háromnegyed tizenkettő volt. Mindjárt január másodika. Ez a dátum valamiért ismerős volt, de hogy miért, azt passzolom. Fel is keltem, hátha van valami a zsebembe, de csak egy térdig érő fehér hálóing volt rajtam, mely felvette alakom formáját. Volt az ágyam mellett egy papucs is, amit gyorsan lábamra húztam, bár nem volt hideg a padló, de hát mégis csak legyen valami a lábamon, és ne mezítláb mászkáljak. Lassan közelítettem meg a barna ajtót. Finoman volt csiszolva, látszott rajta, hogy precíz munka eredménye. A kilincs is finoman formált volt, pont beleillett a kezembe. De amíg odaértem, az egy kész évszázad volt számomra. Hol csak összecsuklott a lábam alattam, hol én akartam visszafordulni, hol pedig nem bírtam megmozdulni. De végül elértem az ajtóhoz és belemarkoltam a kilincsbe, amit le is nyomtam egy lassú mozdulattal. Innen már nincs visszaút, ki kell mennem. Muszáj. Meg kell tudnom, hogy mi történik velem. Erőt vettem magamon és mélyen beszívtam a levegőt a tüdőmbe, majd megmozdítottam az ajtót. Először csak egy kicsit, majd teljesen kitártam. Ahogy sorra előtűntek az alakok, egy furcsa érzés futott végig rajtam. Szomjas voltam…vagy éhes…vagy mindkettő egyszerre. De emellett egy érdekes bűz is megcsapta az orromat, ami elég erős volt. Rájöttem, hogy mi is váltotta ki belőlem ezt a furcsa szomjúságérzetet. Egy nő állt ott. Arca sebzett volt, haja fekete. Csak álltam és farkasszemet néztem vele. Késztetés éreztem arra, hogy rá kell vetnem magam. Éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Valami megvadított. Ez nem én voltam. Egy pillanat alatt a nőre ugrottam, szám a nyakához közelített, de egy erős kéz lerántott róla, a falhoz csapódtam és szilánkok álltak a hátamba. Ismét felé ugrottam, de immáron már két rézbőrű állta az utamat, de végül átverekedtem magam rajtuk. A nő teljesen meg volt rémülve…én is, de ezt valahogy nem tudtam kimutatni. Valami eluralkodott rajtam, teljesen megszállta az elmémet. Carlisle lépett oda mellém és ő ráncigált le az áldozatomról. Leszorított a kanapéra, nem engedett mozdulni sem.

-Sam, Embry vigyétek innen Emilyt. – szóval Samnek és Embrynek hívják a két rézbőrűt. De azt még mindig nem tudtam, hogy melyikkőjük melyik, de ez nem is nagyon érdekelt. Pár percig megfagyott a levegő, csak a szuszogásomat lehetett hallani. De végül lenyugodtam, izmaim elernyedtek, hátradőltem. Egy srác ült mellettem, akinek szintén irtózatos bűze volt. Nem néztem rá, de a szemem sarkából láttam, hogy ő engem gusztál. Cralisle tekintete tele volt minden érzelemmel. Aggodalommal, féltéssel, szeretettel és rémülettel nem tudtam mire vélni az egészet. Hirtelen a fejemhez kaptam és eszembe jutott, hogy mit műveltem a nővel. Elszörnyedtem magamon. Ez nem én vagyok, ez nem én vagyok, ez nem én vagyok. Csak ez járt a fejemben, hogy ez nem én vagyok. Bár…arra sem emlékeztem, hogy én milyen vagyok. De biztos, hogy nem ilyen. Kérdő tekintetemet Carlisle-ra vetettem, mire könnybe lábadtak a szemeim. Nem tudtam még mindig, hogy mi folyik körülöttem, de már a szívbaj határán voltam, hogy nem mondtak egy szót sem.

-Mi történik? – hangom elhaló volt, de biztos, hogy hallotta, mert láttam a szemén, hogy a válaszon filózik. A mellettem ülő srác a kezét a vállamra tette. Ekkor már ránéztem. Különös érzés fogott el. Mindenféle érzelmek kavarogtak bennem. Bőre már szinte égetett, mire óvatosan letoltam magamról a kanapéra. Reméltem, hogy nem veszi sértésnek és így is lett. Halovány mosoly tűnt fel az arcán, mire bennem is jó érzések keletkeztek. Percekig csak a szemébe néztem. Ne tudtam levenni róla a szemem. Tekintete megbabonázott. Teljesen odavoltam érte. Hirtelen elkaptam fejem és tekintetem ismét Carlisle-ra szegeztem. Vett egy nagy levegőt és lassan szóra nyitott a száját.

-Ő itt melletted Seth. A nő, akire…rátámadtál Emily. Az idősebb férfi, aki kiment vele, az Sam, a fiatalabb Embry. Ő Rosalie, Alice Edward, Bella, Nessie, Jasper, Emette, Qiul, Jared,  Jake, Leah és…aki…mögötted áll… - amikor kimondta, hogy mögöttem áll, menten hátra is fordultam. – Ő…a …bátyád, Paul. – amikor z utolsó előtti szó elhagyta a doki száját felálltam. Megkerültem a kanapét és odasétáltam hozzá. Szemei mindent elárultak. Vágyott rá, hogy emlékezzek, de nekem nem ment. Mindkettőnk szeme könnyes volt, de végül megöleltük egymást. Szorosan magához ölelt, az ő bőre is meleget árasztott. Egy idő után ez a kellemes meleg átment kínzó melegbe. Próbáltam kiszabadulni forró öleléséből, de eleinte nem engedett. Mikor már nagyon erősködtem egy sajnálom kíséretében elengedett, mire én csak elmosolyodtam. Belőle is áradt ez a szag, majd odamentem Cralisle-hoz és félrevontam egy pár lépésre. Nem szerettem volna megsérteni a fiúkat, ezért felálltam lábujjhegyre, Carlisle lehajolt és a fülébe súgtam egy kérdést.

-Mitől van ilyen szaguk? – hangom nagyon halk volt, alig hallható, de úgy tűnik nem eléggé, mert Jared felkuncogott, de ahogy ránéztem a mellette álló Jake tarkón vágta, amire egy kis mosoly ült ki az arcomra. A doki visszarángatott a kanapéra, Edwardra nézett és ő már az előbb kiment személyek társaságában tért vissza. Ismét ott volt Emily. Ismét furcsa érzés öntött el, az illata hatására késztetést éreztem, de Carlisle elfordított a tekintetemet, most már az ő arcát fürkésztem.

-Tisztázzunk egyszer s mindenkorra mindent. Nem emlékszel semmire? Akkor most elmondok mindent. Te Elena Stewart vagy. Ő a bátyád, Paul, a többieket tudod…most már. Mi… – miközben a mi szócska elhagyta a száját köré gyűlt Rosalie, Alice, Edward, Bella, Emmette, Esmee és Nessie. -…vámpírok vagyunk…és te is az vagy most már. – Megrémültem. Összerezzentem. Köpni, nyelni nem tudtam. Ez sokkolt, de Carlisle folytatta. – És a többiek, kivéve Emilyt, pedig vérfarkasok. Pontosabban alakváltók, de reméljük, hogy hamarosan emlékezni fogsz mindenre. Ezért érzed ilyen furcsa szagúnak őket. De ez kölcsönös. Azért támadtál Emilyre, mert még újszülött vámpír vagy, de ez ilyen korban még természetes. – Carlisle mindent elmondott és közben próbáltam olyan fejet vágni, mint aki nagyon figyel, de én meg voltam rémülve. Én vámpír? Neeeem, az nem lehet…Vagy mégis? Paulra néztem, gondolván, hogy a bátyám nem hazudna nekem, de ő csak bólintott. Tehát igaz. Vámpír lettem.

-És ti miért nem támadjátok meg? – kérdésem hallatán Edward lépett felém egyet, majd átvette a szót.

-Mi már elég régóta azok vagyunk, amik. Mi lemondtunk az emberi vérről, állatok vérével táplálkozunk. Megtanultunk uralkodni magunkon és ez lett az eredménye. Nem vagyunk veszélyesek emberre. De gondolom…te is szeretnél hozzánk hasonló lenni ilyen értelemben nem? – Edward kérdésére egy gyors, de határozott bólintás volt a válaszom, mire Seth magához ölelt. Érintésére a gyomorom pillangózni kezdett. Nagyon jól esett. Nem tudtam, hogy miért vagy, hogy hogyan, de jól esett. A Cullenek egy pillantást vetettek az órára, ami éjfélt ütött. Mindannyijuk szeme csillogott, a mögöttem álló…vérfarkasok is elém jöttek. Az ő szemük is a boldogságtól csillogtak. Ekkor megláttam Emilyt. Sajnálkozó tekintetet vetettem rá, mire lemosolyodott, leült mellém és átölelt. Óriási önuralom kellett ahhoz, hogy rá ne vessem magam, de sikerült tartanom magam. Ekkor Alice pattant elő a tömegből.

-Gyere velem, adok normális ruhát. Szerintem nagyjából egy méretünk van. – kedvesen mosolygott rám, majd a többiekre néztem. Az ő szemükben is boldogságot láttam. Alice a karomnál fogva rángatott fel a szobájába. Nagyon tetszett, de nem volt időm alaposan körül nézni, mert már a kezembe is nyomott egy gyönyörű ruhát.

-Vedd fel! Meglátod csini leszel! És Sethnek is tetszeni fogsz szerintem. – értetlenül néztem rá, mire ő huncutul elmosolyodott. – Elfordulok, csak vedd fel és a hajadat is megcsinálom majd és a sminkedet is. – sürgetett, de én továbbra is csak értetlenkedtem.

-Minek az nekem, Alice?

-Majd meglátod, jó lesz, ígérem. – Ezzel gyorsan fel is kaptam a ruhát, ami valóban gyönyörű volt. Hajamat is szépen megcsinálta Alice, majd egy szelíd sminket kent az arcomra. Hamar megvoltunk mindennel, éjfél volt, amikor feljöttünk és most van negyed egy. Együtt rohantunk a lépcsőfordulóig, de ott megállított.

-Csak akkor gyere, ha szóltam. – meg is álltam a fordulóban, és amikor meghallottam Alice hangját elindultam. Amit akkor láttam, az lenyűgözött…

2. fejezet - Még mindig semmi...

// Paul szemszöge//

Nem bírtam… A tudat, hogy elkerülhetetlen volt, hogy a húgom vámpírrá változzon, megőrjített. Majd szétrobbantam. Az egyetlen hugicám. Sokszor voltam vele rossz, meg hülye, de…de…ő a húgom. És mindig is az lesz. Még mindig Cullenéknél voltunk. A nappaliban ült mindenki. Senki sem szólt egy szót sem, a házban csönd honolt. Csak néha lehetett hallani, ahogy Elena…szenvedett. De nem csak ő, hanem én is. Szerintem nekem fájt a legjobban, hogy akit mindennél jobban szeretek…vámpír lesz. A csöndet csak az zavarta meg, hogy Seth és Leah is megérkeztek. Tekintetük mindent elárult. Féltek. De Seth… Seth máshogy félt. Ő nem csupán aggódott. Ő attól is félt, hogy a lenyomatát elveszíti.

-Hol van?-kérdezte Seth alig hallhatóan, miközben szemébe könnyek gyűltek. Senki sem nézett egyből rá, csak pár másodperc szünet után. Mindenki a szobaajtóra nézett, ahonnan ismét nyögés hallatszott. Mikor meghallottam, gyorsan visszafordultam és arcomat a kezembe temettem. Seth és Leah még mindig velünk szemben álltak, amikor ismét lehetett hallani Elenát. Ekkor Seth nekiiramodott, de Carlisle időben eléért és megállította.

-Nem mehetsz be hozzá.- mondta Carlisle teljes nyugodtsággal a hangjában, de mindenki tudta, hogy egyáltalán nem volt nyugodt. Sőt… Talán utánam és Seth után ő aggódott a legjobban.

-De én bemegyek hozzá!! – Seth továbbra is erősködött, de Carlisle erősen tartotta vissza vállánál fogva. Miután Seth feladta a földre borult és zokogni kezdett. Még sosem láttam így, de nem is akartam. Leah odalépett hozzá, akinek szintén könnyek gyűltek a szemébe és segített neki talpra állni. Mindenki aggódott érte, még a Cullenek is, de ők sokkal jobban tudták leplezni az érzelmeiket. Egyedül Bellának gyűltek könnyek a szemeibe. Ő is nem olyan régen élte át ezt az egész procedúrát, tehát teljesen átérezte. Ahogy körbenéztem a többieken, még Rosalie szemében is az aggódás jeleit bírtam felfedezni. Ez meglepett, mert ő az a vámpír a Cullenek közül, aki a legkevésbé csípte a búránkat. Ekkor óriási sikítás hallatszott ki a szobából, ahol El volt. Szörnyű volt hallgatni ezt az egészet. Seth összerogyott, mellettem kötött ki a kanapén.

-Nyugi tesó, minden rendbe fog jönni. - mondtam Sethnek, pedig tisztában voltam vele én is, hogy már semmi sem lesz rendben.

-Nem, nem lesz semmi sem rendben. – nagyon halkak voltak szavai, én is alig hallottam.

-Bemegyek hozzá, megnézem. – Carlisle állt fel a kanapéról, tekintetét mindenki rá szegezte. Mikor elém ért visszatartottam, megfogtam a karját. Valószínűleg tudta, hogy mit akarok kérdezni, mert egyből rá is vágta a választ. 

-Nyugalom Paul, megkérdezem. – ezzel el is tűnt az ajtó mögött a szobában, ahol Elena feküdt. Mi a többiekkel továbbra is kint ültünk. Senki szem szólalt meg továbbra sem. Hirtelen hangos zokogásra lettünk figyelmesek. Mindenki odarohant a szobához, be is nyitottunk. Seth elkezdett futni El felé, de Carlisle kiküldött minket. A fejemet fogtam. Nem vigyáztam a húgomra. Ez a gondolat gyötört végig…

// Elena szemszöge //

Még mindig ziháltam. A szívem rettentően hevesen vert, alig kaptam levegőt. Fejemet oldalra fordítottam és láttam, hogy tél van. A hó szállingózott különösen nagy pelyhekben. Ismét a plafont néztem. Még mindig kínzott az égető fájdalom. Nem tudtam, hogy hogyan szabaduljak tőle, ezért folyton ordítottam. Ez sem segített. Az izzadtságcseppeket éreztem, hogy az arcomon végigfolytak. Vettem egy nagy levegőt, majd megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Megszédültem és egy pillanat alatt a földön hevertem, de nem bírtam talpra állni. Csak ott feküdtem és szenvedtem tovább. Fejemet az ablakok felé fordítottam, mert a hó megnyugtatott. De még ez sem csillapította a fájdalmaimat. Kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy a Carlisle nevű férfi ismét ott állt mellettem.

-Elena! Mit csináltál? Hogy kerülsz a padlóra? – hangja tele volt aggodalommal, de nem bírtam válaszolni. Még mindig hevesen vettem a levegőt. Kezével végigsimította az arcomat, majd elővett egy fehér kendőt, amivel az izzadtságot is letörölte. Még mindig nem voltam tisztában azzal, hogy mi is történik velem? Carlisle gyorsan fel is kapott és felrakott az ágyra, majd megnézte a gépeket, amik az ágyam mellett voltak. Mikor visszanézett rám, odahúzott egy széket és leült mellém. Megfogta a kezemet, pontosabban megszorította, ami miatt a fájdalom még erősebb lett és ordítottam egyet. Karomat elengedte, tekintetét viszont továbbra sem vette le rólam.

-Emlékszel valamire?  - próbáltam emlékezni, de nem ment. Semmi nem jutott eszembe. Csak annyit tudtam továbbra is, amennyit nem olyan rég azzal a nővel együtt mondott. A zihálás miatt nem bírtam megszólalni, ezért csak megráztam a fejemet jelezvén, hogy nem emlékszem semmire. Ekkor az ajtóra szegezte a szemét, ahol megjelent Esmee. Ő is odajött mellém, majd egy székre leült.

-Tudod, hogy hányadika van, milyen nap? -  ezt már Esmee kérdezte, de erre sem tudtam a választ, ezért csak megráztam a fejem. – Január elseje van. Boldog új évet. – mikor befejezte a mondókáját egy puszit nyomott a homlokomra. Teljesen kétségbe estem, hogy nem tudok semmit. Nézelődtem ide-oda, de még mindig semmi. Aggodalmamban hangos sírásban törtem ki. Ekkor elég sokan megjelentek az ajtóban, majd egy szag csapta meg az orromat. Eléggé irritált, büdös volt, de én tovább zokogtam. Egy fiú próbált meg odajönni hozzám, de Carlisle kiküldte őket.

-Nyugalom, minden rendben lesz. – Esmee hangja tele volt nyugodtsággal, de a szemei mást mondtak. Féltem, hogy semmi sem lesz rendben…

1. fejezet - Mi történik?

//Elena szemszöge//

Mi történik? Mi történik? Csak ez a kérdés visszhangzott a fejemben egyfolytában, miközben szemeim kipattantak. Egy szobában találtam magam. A plafon fehér volt, a falakon óriási ablakok voltak. Nem volt rajtam kívül senki sem bent a helyiségben.

Ziháltam, a pulzusom az egekbe szökött. Legalábbis én így éreztem. Rettentően kínzó fájdalom gyötört, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. Belülről égetett. A lepedőt markoltam, hogy levezessem a feszültséget, de ez sem segített. Nagyokat nyögtem, mire egy férfi lépett be a szobába, az ágy mellé, ahol feküdtem. Olyan volt, mint egy modell. Szőke haj, aranybarna szempár és hófehér bőr. Szoborszépségű volt, akárcsak a nő, aki mellette állt. Valószínűleg a felesége lehetett, mert, ahogy egymáshoz értek és bántak egymással, egyből ezt a képet adta nekem. A férfi a kezét a homlokomra tette, mellyel letörölte az izzadtságomat. Tekintete aggódó volt, a nőével együtt. Nem tudtam, hogy ki vagy mi vagyok. Nem tudtam, hogy ők kik. Nem tudtam azt sem, hogy hol vagyok.

-Elena! - szólalt meg a férfi. Tekintetem kérdő volt, nem tudtam, hogy hozzám szólt-e vagy mást hívott-e magához.

-Elena! Elena! – minden bizonnyal hozzám szólt.

-Ki…ki…ki az az E-e-elena? – nem bírtam többet kinyögni, nem volt erőm. Már megbizonyosodtam róla, hogy hozzám szólt, de azért megkérdeztem a biztonság kedvéért. Miután elhangzott a kérdés a számból, a tekintete rettentő aggódó volt. Összenéztek a nővel, majd nagy remegésem közepette a nő arcomon simított egyet e szavak kíséretében:

-Te vagy az Elena. Nem emlékszel? Én vagyok Esmee, ő pedig Carlisle. – egyáltalán nem voltak ismerősek sem az arcok, sem a nevek. Remegésem kezdett egy kicsit enyhülni, de még mindig hevesen ziháltam. Kezdtem úgy érezni, hogy itt a vég, nem bírom tovább, itt fogok meghalni. Pár másodperc múlva el is veszítettem az eszméletemet.

//Paul szemszöge//

Carlisle tekintete mindent elárult. Nem volt menekvés. Elkerülhetetlen volt, hogy vámpírrá változzon. Nagyon rosszul éreztem magam. Az egyetlen húgom vámpír lesz. De hisz ő vérfarkas?! Nem, ez vele nem történhet meg! Vagy mégis? Szemeimbe majdnem könnyek gyűltek, de sikerült megfékeznem. Nem mutathattam magam gyengének a falka előtt. Tartanom kellett magam. Kimentem a teraszra, ahol friss levegőt szívtam. Szerettem volna megnyugodni, de Jake követett.

-Haver, nyugi, minden rendben lesz. – próbált nyugtatni kisebb-nagyobb sikerrel, de inkább kisebbel.

-Nem lesz minden rendben?! Nem látod, hogy mit tettek vele?? Ő a húgom! Nekem kellett volna megvédeni, de nem tettem?! – igen, nem tettem. Nem értünk oda a falkával időben, aminek ez lett a következménye. Megölni nem tudták, mert ahhoz viszont korán odaértünk, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a méreg hasson. Egyfolytában ez járt az eszemben, na meg az, hogy én vagyok a hibás mindenért. Ekkor hangos nyögések jöttek ki a szobából, ahol Elena feküdt. Rögtön be akartam rohanni hozzá, de Edward megállított. Lehet, hogy jobb is. Mikor Carlisle és Emsee kijöttek a szobából, az arcuk elgyötört volt.

-Nem emlékszik semmire. Arra sem, hogy ő kicsoda. – ezek a szavak sokkoltak. Kemény gyerek vagyok, de ezek még engem is szíven ütöttek.

-Nem engedhetünk oda senkit, főleg nem Emilyt, mert ő ember. És ugyebár Elena egy újszülött vámpír. – alig bírtam hallgatni a szavaikat. Főleg az utolsó kettőt…Szép kis január elseje volt.

Rövid ismertető...de tényleg rövid :D

A történet egy lányról szól, aki igen rossz körülmények között nevelkedik, ezért meg is szökik, de nem egyedül. Valaki ezen kívül még vele tart. Az irányt La Push felé veszik, ahol a lány bátyja lakik. Eközben a lány megtalálja az igaz szerelmet, ami örökké tart...vagy mégsem örökké? Lehetséges, hogy egy baleset következtében szeretni is elfelejt a lány? Ha érdekel, akkor olvasd a blogot^^

Vii