13. fejezet - Szeretlek

na kicsit hamarabb, mint gondoltam volna, de itt a friss :DD 

//Elena szemszöge//

Sóhajtottam egyet, majd felálltam és mikor megfordultam beleütköztem valakibe.

-Szia! – meglepődtem…Már azt hittem, hogy sosem látom többé, de most összeütköztünk. És ennek az ütközésnek nagyon örültem. Tekintetemet arcára emeltem, ami most furcsán nézett vissza rám. Nem volt feldobva, amit meg lehet érteni, hiszen megsérült a nővére. Szemeimmel az övét fürkésztem, ami most is rabul ejtett. Az a barna szempár…bármit megtettem volna érte, bármikor. Valószínűleg feltűnt neki, hogy őt csodálom, mert elmosolyodott, mire tekintetemet elkaptam és hátat fordítottam neki. A vizet pásztáztam, ami egy kicsit hullámzott. Kezemet karba fontam és vettem egy mély levegőt. Nagy volt a kísértés, hogy újra felé forduljak, de nem tettem. Nyeltem egy nagyot, mert azt gondoltam, hogy elment, mert sokáig nem tett semmit. Még csak nem is köszönt. Kezdtem ideges lenni, mire megfordultam, de még ott volt. Arcán kaján féloldalas mosoly volt látható, mire elmosolyodtam.

-Féltél, hogy nem vagyok itt? – hangja sejtelmes volt és lágy. Nem tudtam, hogy mit mondjak, mert féltem, hogyha azt mondom, hogy ja, mert beléd estem, hülyének fog nézni és kerülni próbál majd. Gondolkodni kezdtem a válaszon, de végül nem jutott eszembe semmi értelmes, ezért csak mondtam, ami jön.

-Hát, tudod, aggódtam, hogy csinálsz valamit, amit nem kéne, meg… - már éppen folytattam volna, mikor egy ujját az ajkaimra helyezte. Élveztem az érintését, hiába volt szinte égetően forró, de ebben a nagy hidegben még jól is esett.

-Szóval aggódtál értem? – feladtam. Nem volt menekvés, tudtam, hogy ki kell mondanom, amit gondolok. Csakhogy féltem kimondani az érzéseimet. Egy gondolat kavargott a fejemben mindvégig: Azt hiszem, szerelmes vagyok, azt hiszem szerelmes vagyok, azt hiszem szerelmes vagyok… Végignéztem rajta, majd rájöttem, hogy én valószínűleg csak egy vagyok a sok közül. Féltem ettől az opciótól, mert nem az a fajta lány vagyok, akit csak úgy félre lehet dobni, mint egy rongyot. Kevin is ezt csinálta velem, ezért inkább óvatos szoktam lenni ilyen téren. Gondoltam egy, csípőre raktam a kezem és kicsit elmosolyodtam.

-Nem. Tudtommal már nagyfiú vagy és tudsz magadra vigyázni. – amolyan na-erre-mit-lépsz mosoly jelent meg az arcomon, ami látszólag meglepte. Mielőtt még akármit is tudott volna mondani, hozzáfűztem még valamit.

-Vaaaagy…egy gyámoltalan kisfiú vagy, akire még vigyázni kell? – kiskutya szemekkel nézett rám, aminek hatására teljesen meglágyultam. Valószínűleg ez is volt a célja.

-Vigyázz te rám! -  közelebb hajolt és a fülembe suttogta. Meleg leheletét éreztem a bőrömön. Szemeimet lehunytam és úgy élveztem a pillanatot. Mikor kinyitottam szemeimet már ismét velem szemben állt. Nyeltem egy nagyot és vettem egy mély levegőt, bár szaggatottan. Biztos voltam benne, hogy már lelepleztem magam, de tetszett ez a kis játék.

-Hogy én is egy legyek a sok közül? – most már komolyan néztem a szemébe, és ő is elkomolyodott. Látszott rajta, hogy nem érti az egészet, de azt gondoltam, ez csak egy álarc, hogy ezzel is próbáljon kicsit „levenni a lábamról”.

-Ezt most miért?… - hátat fordítottam neki és az általam kiszemelt szikla felé indultam, ahol nemrég ültem még. Nem figyeltem rá tovább, bár a szívem azt súgta, hogy ugorjak a karjaiba és csókoljam, de az eszem megállj-t parancsolt. Az eszemre hallgattam.

-Egyébként, ha érdekel, még nem volt barátnőm. – na persze. Nem az a típus vagyok, aki könnyen bevesz akármit is, de ezt végképp nem.

-Majd ez el is hiszem…

-Naa, mi van? Féltékenyek vagyunk? Féltékenyek vagyunk? – hallatszott a hangján, hogy élvezi ezt a kis játékot, amit végül is én indítottam el, de ő jött ki belőle nyertesen.

-Miért nem mondasz semmit? – továbbra is csöndben voltam, de hangjából komolyság hallatszódott.

-Nem, nem vagyok féltékeny… - nehezemre esett e szavakat kimondani, mert igen is, az voltam. Nagyon féltékeny. Rettenetesen féltékeny. Odalépett mellém és a vizet figyelte. Felnéztem rá, de ahogy rám nézett, már én figyeltem a vizet. Mellém ült és kisujjával a kezemet piszkálta néha.

-Tudod én nem olyan lány vagyok, akit csak úgy fel lehet szedni, aztán pedig el lehet dobni, mint egy rongyot.

-Akkor megküzdök érted, bármi legyen az ára is annak. Tudod…én nem az a fajta fiú vagyok, aki, hogy a te szavaiddal éljek, eldob, mint egy rongyot. Én óvnálak, lennék a barátod, a lelki társad, a társad, akármid és végül de nem utolsó sorban….szeretnélek… - az utolsó szóra felkaptam a fejem, és a szemébe néztem. Az enyémek már könnyesek voltak, mert nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Nem mertem elhinni ezt, mert féltem, hogy hatalmasat fogok koppanni.

-Elena…én…én… - pont szóra nyitotta a száját, mikor a távolból egy ismerős hangot hallottam meg. Paul volt az.

-Elena! – mögöttem állt meg félbeszakítva ezzel Seth-et, ami miatt egy kicsit dühös is voltam rá, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit akart mondani.

-Megvesztél hugi?! Egyedül jöttél keresztül az erdőn?! Normális vagy?! Bármi történhetett volna veled?! – tekintete villámokat szórt szinte, de tudtam, hogy csak szeretetből teszi.

-Az erdő ezentúl tiltott hely! Világos? – csak bólintottam egyet.

-Akkor most irány haza! – sóhajtva felálltam Seth mellől, ami nagyon nehezemre esett, de ő csak megértően elmosolyodott. Ahogy elmentem mellette, egy cetlit adott a kezembe, de úgy, hogy Paul ne vegye ezt észre. Kíváncsi voltam, hogy mit írhatott, de vártam, amíg hazaérünk. Az út unalmas volt, nem szóltunk egymáshoz. De ez így talán jobb is volt, ismerve, hogy Paul milyen forrófejű is néha. Ennek ellenére ő egy csupa szív, szeretetteljes fiú. Mikor beértünk a házba, a „farkasok” ott voltak a nappaliban, kivéve Leah-t és Seth-et. Nem akartam magamnak társaságot, de ahhoz, hogy fel tudjak menni a szobámba, muszáj volt keresztül mennem a nappalin.

-Hol voltál csajé? – próbált Jared jópofa lenni, de ez most nem a legjobb időzítés volt erre.

 – Na, de tényleg, Lena. Merre jártál? – Most már sokkal nyugodtabb volt a hangja, ami jobban feküdt nekem is.

-Hát, először az erdőben. – Paulra néztem, aki szúrós tekintettel figyelt engem, de én csak kinyújtottam a nyelvemet rá, majd folytattam a mondókámat.

-Aztán pedig a parton…khm…Seth-tel. – ennél a résznél mindenki elmosolyodott és pusmogni kezdtek. Jake termett mellettem.

-Szerelmes, szerelmes, szerelmeeeeeeees! És Seth is az! Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig össze vesznek. De remélhetőleg ti nem fogtok összeveszni. – nagyon feldobott lett, de visszalöktem a kanapéra egy mozdulattal.

-Fogd vissza magad Jake, jó? Ki mondta, hogy járunk?

-Egyértelmű!! – tudtam, hogy ez egy újabb vesztes csata, bár még tényleg nem jártunk. Legyintettem egyet, majd felrobogtam a szobámba. A kabátot ledobtam és a cipőmet is lerúgtam magamról. Hanyatt vágtam magam az ágyon és a telit bámultam, de nem nyitottam szét. Csak jöttek a gondolatok, hogy mit írhatott oda. Kész átverés show, te is csak egy vagy a sok közül, azt képzelted, hogy egy magadfajtába beleszerethetek?! Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok özönlöttek a fejemben, de végül egy jó is eszembe jutott. Ne-hem, az kizárt. Ő…engem…ugyan már. Furdalt a kíváncsiság, ezért becsuktam a szeme és széthajtottam a cetlit. Amikor kinyitottam egy szót láttam leírva gyöngybetűkkel: Szeretlek…




vélemények? :DD