Segítség...

Nem tudom, hogy hogy kezdjem el. Asszem az elején fogom xD. Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, tele voltam ihlettel, meg lelkesedéssel. A lelkesedésem óriási volt. Aztán egyszer csak puff, odalett az egész, de aztán ismét visszajött. 
Annyi ihletem volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Annyi ötletem volt, hogy merre induljak, hogy alig tudtam közülük dönteni. De végül kiválasztottam egyet és az alapján írom már egy ideje a sztorit. Aztán ismét rengeteg ötlet jött egyszer csak és megint választanom kellett. Mindig választottam a sok közül. De most zsákutcába jutottam. Nem tudom, hogy hogy folytathatnám. Tudom, hogy pont most van egy olyan résznél a történet, hogy erre mindenki azt mondaná, hogy Ugyan már, innen tök jól el lehet indulni!, de ez nem ilyen egyszerű. Valahogy nem akar jönni az ihlet. És akkor most jönne az, amiért elkezdtem írni ezt a bejegyzést. Egy kis segítséget szeretnék kérni Tőletek! Egy kis segítséget a folytatáshoz. Ti hogy szeretnétek? Van valami ötletetek? Csak egy kis löket kellene, mert onnan szerintem újra menne már, csak most valahogy megakadtam. Csupán ennyit szerettem volna kérni.
Ha lenne ötletetek, azt ide megírhatjátok nekem: egyfarkaslany@hotmail.com
Előre is köszönöm, akire számíthatok. Most tényleg nagy 
szükségem van Rátok! :)


Puszii: Vii

19. fejezet

na hát itt is a fejezet. :D A héten már ne számítsatok frissre, mert nyelvvizsgázok, de a jövőhéttől a tietek vagyok :D

Vii^^

//Seth szemszöge//

-Többen vannak és ez nem a Volturi. – Carlisle vette magához a szót és éreztem, hogy komolyan mondja. Viszont, ha többen vannak, akkor valószínűleg újszülött vámpírok. De hogy kerültek ide?

Értetlenül álltunk az egész előtt. Mindenki csak jobbra, balra nézelődött, hátha a másik tud róla valamit, de semmi. Azt sem tudtam, hogy Carlisle honnan tudhat erről az egészről. Egy pillanatra elnéztem a kis közösségi ház felé, de Edward egyből megnyugtatott.

-Azt mi elintéztük… Nem tudnak semmit. Biztosítottuk az egész környéket.

-Akkor jó… - mondtam megnyugodva, mert semmi szükség nem volt rá, hogy még a lakosság is tudjon a vámpírokról, meg rólunk. Tényleg már csak az hiányzott, de tényleg.

Egy darabig még értetlenül álltunk, aztán ismét a doki kezdett beszélni.

-Szerintünk, értem itt ezalatt Alice-t és jómagamat, délről jöttek, de a többiek nem hiszik, hogy ide merészkednek olyan messziről. Túl kockázatos lenne nekik. De ez volt Alice látomásában… - még mielőtt folytatni tudta volna a mondandóját Rosalie vágott közbe.

-Még Alice is tévedhet…

-Ezúttal nem hiszem – folytatta Carlisle. – Most valahogy én is ezt érzem, hiába lenne nekik kockázatos, de valahogy most száz százalékig megbízom Alice megérzésében. És egyébként is, mi jobb ötleted van, honnan jöttek volna? – kérdezte Carlisle halál nyugodtan. Látszott rajta, hogy nagyon bízik a lányában. Elképesztő, hogy milyen bizalom van ebben a családban és, hogy mennyire együtt vannak, még ha nem is látszik néha. Leah-val nagyjából mi is ilyenek vagyunk. Sok vita meg stb, de mégis szeretjük egymást és tudjuk, hogy csak jót akarunk egymásnak, mert testvérek vagyunk, na de ennyit az érzelmekről. Carlisel feltett Rosalie-nak egy kérdést. Mindenki várta a választ, szemünket rá szegeztük, de csak nem szólalt meg. Behúzta fülét, farkát a szőke, de Paul-on látszott is, hogy nem állt volna jót magáért, ha most még a csaj is elkezd visszaszólni. Megértem, hogy tele volt aggodalommal, hiszen én is. Nem csak a titok miatt aggódtam, hanem Elena miatt is…

//Elena szemszöge//

Én egyre csak zokogtam és zokogtam. Olyan szorosan öleltem magamhoz Nessie-t, amennyire csak tudtam, mert benne megbíztam. Ő valahogy olyan…emberi volt. Annyira természetes és kedves, hogy az már szinte emberi.

-Csssss… - próbált csitítgatni, kisebb nagyobb sikerrel. Még mindig sírtam, de már nem annyira. Hallottam, hogy a többiek valamit beszélnek, de nem értettem tisztán. Csak annyit tudtam kivenni, hogy Alice megérzett valamit. De többet nem. Meg igazából nem is figyeltem rájuk szinte. Hirtelen valami nekiugrott Nessie-nek, mire én hangosan felsikítottam. Nagyon megrémültem, nem tudtam, hogy mihez kezdjek.

Jasper termett mellettem és tudtam, hogy az a hangulatirányítós izé bigyót használja, mert kezdtem megnyugodni. Nem is tudom. Az infarktus, a szívroham és a stroke kerülgetett. Azt hittem ott leszek rosszul. Másik oldalamra érkezett Seth, éppen akkor, amikor Esme elkezdett húzni. Próbáltam visszanyúlni Sethez, de már nem értem el, ami miatt egy kicsit el voltam keseredve.

-Elena, most elviszlek hozzánk, oké? Ott te biztonságban leszel. – Esmé nézett komolyan a szemembe és magyarázta, hogy mire készül.

-Azt hogy érted, hogy én? A többiekkel mi lesz?

-Ők meg tudják védeni magukat, de most futás. – csuklómnál fogva húzott a kocsihoz. Futás közben néha hátrapillantottam Sethék felé, akik már farkas alakban harcoltak. Mikor a kocsihoz értünk, Esmé kinyitotta nekem az ajtót, gyorsan be is pattantam és ő is gyorsan a helyére sietett. Beindította a kocsit és beletaposott a gázba. Valami nem éppen kellemes dolog lehetett, amiről beszéltek, főleg, ha Alice megérzése is szerepet kapott benne. Az ablak felé fordultam, mert meg akartam nézni, hogy mi is folyik ott, de olyan gyorsan mentünk, hogy mire odanéztem, már rég elhagytuk a helyet. Teljesen össze voltam zavarodva.

Menet közben nem szóltunk egymáshoz. Hamar a házhoz értünk. Mondjuk nem csoda, mert mentünk vagy 220-szal. Esmé egy pillanat alatt kiszállt és az én oldalamra sietett. Kisegített a kocsiból és csuklómnál fogva behúzott a házba. A nappaliba mentünk. Ott a kanapéra ültetett és leguggolt. Látszott rajta, hogy valami fontosat akar mondani, de elég nehezen szedte össze a gondolatait.

-Figyelj! – kezdte el mondandóját, de aztán nem igazán akarta elmondani, hogy mi is a helyzet. Egy darabig csöndben ültünk, de aztán végül folytatta. – Ezek…újszülött vámpírok. Nagy veszélyt jelentene, főleg az emberekre. Még fiatalok és nem tudják kordában tartani az erejüket, főleg nem tudják tartóztatni magukat az emberi vértől. Nem tudjuk, hogy ki csinálhatta ezt, de nagyon úgy néz ki, hogy délről jöttek. Nem mehetsz el innen! Megértetted? Itt vagy a legnagyobb biztonságban, mert meg tudunk védeni. Mondanám, hogy menjél La Push-ba, de ezeknek nincs határvonaluk úgy, mint nekünk. Ezek tudatlanok ilyen szempontból, viszont nagyon erősek. Világos? – nem is mertem már megszólalni. Hát erről beszéltek. Új vámpírok. Új vámpírok egyenlő nagyobb veszéllyel. Nagyobb veszély egyenlő azzal, hogy itt kell maradnom. Az, hogy itt kell maradnom egyenlő azzal, hogy nem mehetek La Push-ba. Az, hogy nem mehetek La Push-ba egyenlő azzal ,hogy kevesebbet láthatom Seth-et.  Legszívesebben most elmentem volna La Push-ba, de tudtam, hogy nem tehetem. Nem szabadott elmennem. És ha már Esmé is aggódik, akkor tényleg húzós az egész. Csak bólintottam egyet, mire ő szorosan magához ölelt.

-Remélem, tudod, hogy ez csak a te érdekedben tesszük?

-Hát…most már igen. – elengedett és megfogta a kezem. Annyira jó volt hozzám, de mindegyikőjük, mint még soha egy „idegen” sem. Hiszen alig ismertem őket még.

-Helyes! Viszont most pihend ki magad! Fent az emelten jobbra az első szoba. Ott le tudsz feküdni. Az üres. Nyugodtan, ha találsz valamit, akkor rakd csak félre, bár szerintem minden a helyén van.

-Esmé… - elengedtem a kezét és olyan szorosan átöleltem, amennyire csak tudtam. - …én…annyira köszönöm, hogy ilyen jók vagytok hozzám. Pedig alig ismerjük egymást. Úgy kezeltek, mintha valami különös személy lennék, pedig csak egy egyszerű lány vagyok. – miközben hálálkodtam, néhány könnycsepp gördült le az arcomon, amiket aztán Esmé törölt le.

-Jajj, ne légy ilyen butus! Hiszen ez csak természetes. Paul húga vagy. Paul pedig…a…barátunk. És a barátunk barátja a barátunk. És igen, különleges vagy. Mert te vagy Elena Stewart. És Nessie is nagyon szeret. És, akit az unokám szeret, azt mi is szeretjük. Már pedig Nessie nem szeret meg akárkit. Szinte húgának tart már. – szemeim csillogtak e szavak hallatán. Nem tudom, de annyira…megtisztelőnek éreztem, hogy így gondolkodnak rólam, főleg Nessie. Őt én is nagyon megkedveltem. Nem tudtam mit hozzáfűzni, mert még mindig az elhangzottak kavarogtak a fejemben. Kimondhatatlanul jó érzés volt.

-Most viszont sipirc aludni! Jó éj! – nyomott egy puszit a homlokomra, majd rám mosolyogott és a lépcső felé terelgetett.

-Megyek már, megyek már. Jó éjt! -  gyorsan felspuriztam a lépcsőn, abba a szobába, amelyikbe Esmé mondta. Felkapcsoltam a villanyt és egy modern, tiszta szoba tárult elém. Minden a helyén volt, ahogy Esmé sejtette. Már szinte anyám helyett anyám volt. Mivel fáradt voltam, nem igazán csináltam semmit, csak az ágyhoz mentem és ledőltem. Sokat gondolkodtam, hogy vajon a többiek mit csinálhatnak, harcolnak-e még, vagy már mindannyian épségben hazamentek-e? Egészen addig ilyesfajta gondolatok cikáztak a fejemben, amíg el nem aludtam.

Másnap…

Morzsa a 19. fejezetből

Na hát, akkor ahogy ígértem, egy kis morzsa a fejezetből: (:


-Csssss… - próbált csitítgatni, kisebb nagyobb sikerrel. Még mindig sírtam, de már nem annyira. Hallottam, hogy a többiek valamit beszélnek, de nem értettem tisztán. Csak annyit tudtam kivenni, hogy Alice megérzett valamit. De többet nem. Meg igazából nem is figyeltem rájuk szinte. Hirtelen valami nekiugrott Nessie-nek, mire én hangosan felsikítottam. Nagyon megrémültem, nem tudtam, hogy mihez kezdjek.[...]


[...]Másik oldalamra érkezett Seth, éppen akkor, amikor Esme elkezdett húzni. Próbáltam visszanyúlni Sethez, de már nem értem el, ami miatt egy kicsit el voltam keseredve.

-Elena, most elviszlek hozzánk, oké? Ott te biztonságban leszel. – Esmé nézett komolyan a szemembe és magyarázta, hogy mire készül.

-Azt hogy érted, hogy én? A többiekkel mi lesz?

-Ők meg tudják védeni magukat, de most futás. – csuklómnál fogva húzott a kocsihoz. 

Hmm...

Sziasztok! :)
Készülőben van a friss. Viszont, mivel most kezd úgymond izgis lenni a sztori, ezért úgy gondoltam, hogy mielőtt felrakom a fejezeteket, mindig hozok belőlük kis részleteket. :D A kövi fejezetből az ízelítő délután jön. Így hajnali 1:24kor telóról kicsit vicces lenne xD Na de ez most mindegy. A lényeg, hogy délután jön a kis "morzsa".


Puszii: Vii^^

Kicsit gondolkodtam...

Igen, most jön az a rész, amit egy csomóan utálnak, köztük én is. De hát ha egyszer ez van, akkor ez van. A történet elején még rengeteg komment érkezett, de már egyre kevesebb. Van egy-két ember, aki mindig ír és nekik nagyon köszönöm, de ha nem kapok elég véleményt, akkor nem tudom megírni a következő fejezetet. :SS Nem tetszik vagy mi? Mert akkor mondjátok meg, hogy mi nem tetszik és lehet rajta változtatni. :D Csak én úgí gondolom, hogy 24 olvasóból össze lehetne hozni jópár kommentet. Amikor még nem volt ennyi, akkor még 10 komi is összejött, most meg már csak ilyen 2-3-4. Azt hiszem, hogy egy-két "azt tetszett benne, hogy..." vagy "az nem tetszett, hogy..., mert..." azért jó lenne... 

Arra a döntésre jutottam, hogy szünetelni fog a blog, de a döntésem SZERDÁIG megváltozhat. Viszont ez csak rajtatok múlik. :) Kicsit el vagyok keseredve, de mondom, szerdáig még megváltozhat a döntésem. Rajtatok áll! 

Puszii: Vii^^

18. fejezet

hát igen....egy ideje nem volt friss, amiért bocsánat, de ballagás, vizsgák, meg beteg is vagyok :$ még a jövőhetem lesz ilyen húzós, de utána szabad vagyok és ígérem, hogy rendesen fogom hozni a fejezeteket :D
Puszi: Vii^^






//Elena szemszöge//

Élveztem azt, hogy velem van. Élveztem minden egyes pillanatot. Kezével végigsimított egyet az oldalamon, aztán a karomon, aztán pedig a combomon is. Kellemes bizsergés futott át az egész testemen. Egy darabig csak néztünk egymás szemébe és…és…megcsókolt. 

Behunytam a szemem, de nem viszonoztam rögtön, de végül nem tudtam ellenállni, ahogy megéreztem csókjának édes ízét. Ajkain szinte előre megtervezett koreográfia szerinti táncot jártak. Egyre hevesebb és hevesebb csókokkal kezdett bombázni, amit én ellenkezés nélkül hagytam. Csókja édesebb volt, mint bármelyik méz. Legalábbis számomra. Ez a pillanat egyszerűen tökéletes volt. Túl tökéletes. Ő és Én együtt. Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amikor nyelve bebocsátást kért számba, én pedig készségesen engedtem. Egyik kezével átfogta csípőmet, ezzel közelebb húzva magához, másik kezét pedig fel s alá járatta gerincemen. Átkaroltam nyakát, majd beletúrtam hajába, ami láthatólag tetszett neki, mert éreztem, ahogy néha bele-belemosolyog a csókokba. Ismét eltelt valamennyi idő, amikor már áttért a nyakamra. Még mindig csukva voltak szemeim. Fejemet hátradöntöttem és hagytam, hogy tegye, amit tesz. Elkezdett lejjebb haladni, de ezt már nem engedtem. Megfogtam a vállát és finoman próbáltam eltolni, de ez hatástalan volt.

-Seth. – hangom kérlelő és halk volt. Egyből leállt szerencsére. Adott még egy forró csókot ajkaimra, majd elhúzódott.

-Sajnálom. – választ nem adtam, csak halványan elmosolyodtam és megráztam a fejemet.

-Huhh…

-Mi az? Ennyire rossz volt? – kérdezte kisfiús mosollyal az arcán.

-Nem, pont ellenkezőleg…mesés volt.

-Szóval…mesés? – ismét közel hajolt hozzám. Csak pár milliméter választotta el ajkainkat. Simított egyet arcomon és ismét egy csókolt lehelt ajkaimra. Pár pillanat múlva elhúzódott és komoly képet vágott.

-Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

-Ez így nem jó. Túl könnyen megbocsátottál. Túl könnyű volt. – még mindig komolysággal volt tele a hangja. Nem értettem, hiszen azt hittem, hogy ez akarja.

-De ezt akartad nem?

-Igen, csak tudod jobban szeretek küzdeni a céljaimért. – mondta egy huncut mosollyal az arcán.

-Hát, akkor kapj el. – felpattantam és futni kezdtem a velünk szemben lévő kis park felé. Nem voltam valami gyors a cipőmnek köszönhetően, de nem is állt szándékomban versenytempóra kapcsolni. Gyerekesen futottunk egymás elől. Néha bebújtam egy-egy fa mögé megpihenni, de aztán szaladtam tovább. Mikor egy füves területre értünk, menet közben lekaptam cipőmet, ezzel könnyebbé téve a futást. Nem tudtam, hogy hová tűnt, mert ahányszor hátranéztem, nem láttam. Megálltam körbenézni. Tettem egy kört magam körül, majd mikor kiindulási helyzetembe érkeztem, Seth hirtelen elém ugrott. A szívbajt hozta rán.

-Azt kihagytad, hogy ijesztő vagy! – mondtam durcásan, miközben mellkason ütöttem.

-Vu! – próbált megrémiszteni, de elvigyorodott a végére. Közelebb hajolt, hajamat arrébb söpörte és fülembe suttogott. – Fuss! – szó nélkül rohanni kezdtem, amerre láttam. Illevte amerre láttam volna, hiszen ebben a sötétben csoda, hogy nem mentem neki valaminek. Csak futottam és futottam és futottam egészen addig, amíg egyszer csak le nem rántotta fűbe. Mivel pont egy domboldalon voltunk, ezért egy jó darabig gurultunk, de aztán már csak feküdtünk egymás mellett. Néztük a csillagokat és néha egymást. Kezét az enyém mellé csúsztatta, de nem csinált semmit. Valószínűleg arra várt, hogy én lépjek valamit, mert amikor megfogtam, rám nézett és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán.

-Szépek. – mondtam ezt a csillagokra értve. Fényesek és gyönyörűek voltak. Mindig is imádtam esténként a szabad ég alatt feküdni, és csak bámulni őket.

-De nálad nem szebbek. – mondta, miközben felém fordult és simított egyet arcomon. Felé fordultam és az oldalamra feküdtem, majd ő is ugyan ezt tette. Közelebb csúszott hozzám és forró csókokat lehelt formás ajkaimra. A csókjaink egyre szenvedélyesebbek és szenvedélyesebbek lettek. Végigsimított combomon és fölém helyezkedett. Miközben ajkaink heves táncot jártak, kezemet a hátán fel s alá jártattam és beletúrtam a hajába. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy ez a pillanat is bekövetkezett. Egy pillanatra sem szakítottam el ajkaimat az övéitől egészen addig, amíg valaki…illetve valami más meg nem tette ezt helyettem. Ugyanis valami leröpítette rólam Seth-et. Teljesen megrémültem. Nem tudtam, hogy hirtelen merre kapjam a fejem, és merre nézzek. Pulzusom az egekbe szokott, megmozdulni is alig bírtam. Koppanást hallottam és morgást.

-El, fuss! – ez Seth volt. Gyorsan felpattantam és teljes erőbedobásból a közösségi ház felé kezdtem futni, ahol a bál volt. Hátra se néztem. Csattanások és puffanások hallatszottak felőlük egy kis morgással és vonyítással keveredve. Féltem, hogy netán valami baja esik Neki.

Nem kellett sokáig rohannom, mert Paul-ék és a Cullen család már velem szemben jött. Arcukon aggodalom látszódott, de ez nem volt meglepő. Nessie rohant elém. Megfogta a karomat és egy kicsit megrázott. Teljesen lefagytam. Hiszen ott volt Ő egyedül valakivel vagy inkább valamivel.

-El, minden rendben? – de én nem bírtam megszólalni. Csak néztem rá, mintha valami magyarázatot vártam volna.

-Seth…

-Tudom. De ne félj, minden oké lesz. – magához ölelt, mire én zokogni kezdtem. Volt egy olyan érzésem, hogy semmi sem lesz rendben. Féltem, hogy ez csak amolyan süket duma, amivel nyugtatni próbál, de Nessie-t ismerve akarva, akaratlanul is hittem neki.

//Seth szemszöge//

Szuper. Pont a legjobb pillanatban egy vámpír.

-El, fuss! – nem tudtam megvédeni, ami miatt egy kicsit aggódtam is, mert nem tudtam, hogy jönnek-e újabb vámpírok vagy sem. Gyorsan átalakultam farkassá és támadó pózt vettem fel. Nem láttam az idegen vámpír, aki egyszer csak oldalról jött nekem. Egy fának csapódtunk. Próbáltam fölé helyezkedni és kitaposni a belét annak a mocsoknak. Mély harapásokat ejtettem karjain, hátha attól egy kicsit észhez tér, de ő tovább támadott. Elegem lett az egészből és letéptem egyik lábát. Hangos ordítás tört fel belőle, de ekkor már Cullenék és a többi farkas is itt volt.. Emmette és Edward lefogták, hogy mi a többiekkel elintézzük. Hamar meg is voltunk vele, nem volt egy nehéz eset. Esme és Rosalie tüzet gyújtottak és a maradványait elégették. Angolosan távoztam, mert haza akartam menni…ruháért. Hát igen, az nem éppen volt nálam. Villámsebességgel rohantam haza. Összeszedtem egy farmert és egy pólót, amiket a bokámra kötöttem. Farkas alakban mentem vissza a többiekhez, mert így gyorsabb volt. Pár tíz méterre előttük megálltam, visszaváltoztam és felvettem a ruhákat. Onnan már gyalog siettek a többiekhez.

-Elena! – ő volt az első, akihez odamentem. Olyan szorosan magamhoz húztam, amennyire csak tudtam és el sem engedtem egészen addig, amíg Carlisle félre nem vont. Mindenki ott volt, kivéve Nessie és Elena, de hát ez érthető.

-Többen vannak és ez nem a Volturi. – Carlisle vette magához a szót és éreztem, hogy komolyan mondja. Viszont, ha többen vannak, akkor valószínűleg újszülött vámpírok. De hogy kerültek ide?…

A frissről...

Hát igen...már egy ideje nincs friss, mert most megy minden herce-hurca. Ballagás, évzáró, vizsga, nyelvvizsga stb. De igyekszem felrakni a hét első felében, de legkésőbb csütörtökön fent lesz. :)

Puszi: Vii^^

17. fejezet

egy kicsit rövidke lett, amiért bocsánat, de nem akartam erőltetettre :$

// Elena szemszöge //

Iszogattam a puncsomat még egy darabig, de aztán unatkozni kezdtem. A többiek még mindig táncoltak. Egy kis ideig üldögéltem még, aztán odajött hozzám valaki.

-Szabad egy táncra?…

-Jace! – nagyon megörültem neki. Gyorsan le is raktam a poharamat és karjaiba ugrottam. Szorosan magamhoz öleltem, amit viszonzott. Egy darabig még így álltunk, aztán valaki a vállamat kocogtatta.

-Kopp-kopp!

-Tina! – megfordultam és őt is egy kis ideig a karjaimba zártam. Annyira jó volt, hogy itt voltak a barátaim. – Hát ti? – kérdeztem nagy meglepődöttséggel.

-Az egész város itt van. Bár furcsa, mert a bátyádék a terem egyik felében mászkálnak csak, azok – mondta, miközben Cullenék felé mutatott -, pedig a másik felén. Nem bírják egymást vagy mi?

-De, egész jól megvannak, csak… - hoppá! Hát azt mégsem közölhettem velük, hogy a tesómék vérfarkasok, Cullenék pedig vámpírok és nem léphetik át a határt. Gyorsan ki kellett találnom valamit. - …nem tudom.- zavarodottan mosolyogtam Jace-re, próbáltam jól füllenteni. Szemem sarkából láttam Jaspert, aki épp Jace-t nézte. Fuh, király. Tudtam, hogy mire készül Jasper. Hálásan rámosolyogtam, majd tekintetemet visszatereltem Jace és Tina irányába.

-Szóval…szabad egy táncra? – kérdezte Jace, miután köszörült egyet a torkán. Kezét úriember módjára tartotta előttem, amibe belehelyeztem az enyémet.

-Természetesen szabad. – elmosolyodtam. Pont kezdődött egy szám, amikor táncolni kezdtünk. Lassan lépegettünk, nem siettünk sehova. Fejemet végül Jace mellkasára hajtottam. Gondolkozni kezdtem, hogy milyen érzelmek kavarognak bennem, de nem tudtam rájönni. Folyton csak Seth és Jace járt a fejemben, próbáltam rájönni, hogy mit érzek irántuk. Azt sikerült magamban tisztáznom, hogy Jace csak egy nagyon jó barát, de, hogy Seth-tel mi a helyzet…na erre nem tudtam a választ. Ehhez Seth is kellett volna, de került engem, ami miatt aggódtam is. Nem kicsit aggódtam. Bár, akárhányszor eszembe jutott Ő, Lisa képe is mellé társult. Én már nem értettem semmit, hiszen igaz, hogy csak fél füllel, de hallottam, ahogy valami bevésődésről beszélgettek és elég komolyan hangzott. De, csak lehet, hogy én akartam, hogy komolyan hangozzon. Lehet, hogy Seth-nek már akkor sem jelentettem semmit és lehet, hogy csak játszott velem. Már, ha egyáltalán játszott. A gesztusai, a mondatai, a viselkedése…nekem egyből az jött le, hogy akart valamit. Megint én voltam a hülye, mint mindig.

Még egy darabig táncoltunk, egészen pontosan a szám végéig, aztán Jace szólt hozzám.

-Azt hiszem, én most átadlak valakinek. – Paul állt mögöttünk. Elmosolyodtam, majd teljes testemmel szembe fordultam vele. Megfogtam kezét és vállát, bár utóbbit alig értem fel, s amint elindult a zene, táncolni kezdtünk. Vele is lassan lépkedtem csak szinte, bár ő néha próbált gyorsabb tempóra kapcsolni, de amikor látta, hogy sehogy se fog tudni rávenni, feladta. Vett egy mély levegőt, finoman eltölt magától és megfordított. Na, ezt nem kellett volna, ugyanis szemben találtam magam Seth-tel. Vettem egy nagy levegőt, majd szúrós tekintetemet rászegeztem. Visszafordultam, de Paul már nem volt mögöttem. Durcásan visszafordultam és cseppet sem kedvesen néztem Seth-re, mire ő megfogta a kezem és magához húzott. Szívem azt súgta, hogy élvezzem, hogy ott lehetek Vele, de az eszem pedig azt, hogy lökjem el. Utóbbira hallgattam és eltávolodtam tőle. Megfordultam és elindultam a barátaim felé, amikor hirtelen csuklón ragadott és visszarántott. Most viszont már a szívemre hallgattam. Megfogta derekam, és lassan lépegetni kezdtünk. Mélyen szemeibe néztem, de már nem összeszűkült szemekkel, hanem teljesen elolvadva.

-Sajnálom…hülye voltam…mindent elrontottam…én…nagyon sajnálom. – mondta, és látszott rajta, hogy tényleg teljesen komolyan gondolja. Kiskutya szemekkel nézett rám, mire én halvány mosolyra húztam ajkaimat.

-Én is hülye voltam.., - épp folytatni akartam, amikor félbeszakított. Egyik ujját az ajkaimra helyezte, ezzel csitított el.

-Dehogy is! Én voltam féltékeny…

-Állj! Te féltékeny voltál? – bár, mondjuk jogosan. Ezt a gondolatot csak magamban tettem hozzá. Magamon éreztem Edward komoly tekintetét, és kiderült, hogy tényleg engem néz. Átnéztem Seth válla fölött és megláttam azokat a szempárokat. Tudtam, hogy semmi okom nem volt rá, hogy féljek, de most először megrémisztett. Ejha…

-Igen, mert…mert…én…szeretlek. Én…megőrülök érted, én nem akarlak elveszíteni soha egy percre se! – olyan édes volt. Miközben beszélt hozzám, végigsimított egyet arcomon és egy tincset is arrébbsöpört. Nem bírtam hozzáfűzni semmit se. Egy hang sem jött ki a torkomon. Annyira komolynak tűnt, hogy elhittem, mert el akartam hinni.

-Gyere velem. – megfogta a kezemet és elkezdett az ajtó felé terelgetni. Kimentünk a helyiségből, egészen az épület mögött lévő kis parkig. Ott kerestünk egy padot, ahova leültünk. Olyan jó érzés volt újra Vele lenni. Egyik kezemet magam mellé fektettem, lábaimat pedig keresztbe raktam. Közelebb csúszott hozzám és ujjaival babrálni kezdett az én ujjaimmal. Elmosolyodtam, majd ránéztem, de ő valahova a távolba meredt.

-Gondolom látni sem akarsz igazán. – hangjából keserűség csengett ki. Kérdő tekintettel rám nézett, mire én csak felvontam a szemöldököm.

-De Lisa…

-Nincs Lisa! Csak Te és Én. – felém fordult és közel hajolt hozzám, de én elhúzódtam. Nem értettem, hogy most akkor is is van Lisával.

-De hogy érted, hogy nincs Lisa?

-Úgy, hogy nekem Te, csakis Te számítasz. Lisával tisztáztam mindent. Igaz, hogy látni sem akar, de…Érted megérte… - ismét közel hajolt, de most már nem távolodtam el tőle. Sőt, élveztem a közelségét. Élveztem azt, hogy velem van. Élveztem minden egyes pillanatot. Kezével végigsimított egyet az oldalamon, aztán a karomon, aztán pedig a combomon is. Kellemes bizsergés futott át az egész testemen. Egy darabig csak néztünk egymás szemébe és…

16. fejezet

itt a következő fejezet :D remélem tetszeni fog :D

Puszii: Vii^^

// Elena szemszöge//

Paul-t átengedtem a mosogatóhoz, megtöröltem a kezem és elindultam fölfelé a lépcsőn…

Lomhán sétáltam fel a lépcsőn, ehhez is alig volt erőm. Menet közben néhány könnycsepp kicsordult a szememből, végig az arcomon egészen az államig, de nem töröltem le őket. Hagytam, hogy maguktól lecsöppenjenek. Vettem egy mély levegőt és az utolsó lépcsőfokokon is felküzdöttem magam és úgy mentem a szobám irányába. Igaz, hogy most már nem kellett lépcsőznöm, de még mindig vonszoltam magam. Lépteim nehézkesek voltak és lomhák. Inkább csak elcsoszogtam az ajtómig. Előtte megálltam és kezemet a kilincsre helyeztem. Vártam egy kicsit, majd végül benyitottam. Teljes sötétség fogadott, redőnyöm le volt engedve, a lámpa pedig nem volt felkapcsolva. Nem is akartam látni semmit, ezért egyből az én részemre kialakított kis fürdőbe mentem. Magamra zártam az ajtót és csak ezután kapcsoltam fel a villanyt. Belenéztem a tükörbe és szörnyű látvány voltam. Hajam csapzott volt, szemeim a sírástól kivörösödtek, sápadt voltam. Ruháimtól nagy nehezen megszabadultam, majd vetettem egy pillantást az órára. Fél hét volt, még elég korán. Gönceimet bedobtam a szennyesbe és beálltam a forró zuhany alá. Fontos dolgokon kezdtem gondolkodni, legalábbis számomra fontos dolgokon. Rajtam és Seth-en. Már ha egyáltalán szabad-e olyanról beszélnem, hogy Én és Ő. Féltem, hogy nem, de mégis mindig ide lyukadtam ki. Na most örültem volna, ha ott lett volna Edward, mert ő mégiscsak amolyan gondolatolvasó és meg tudta volna mondani Seth-nek, hogy mik kavarognak a fejemben és azt is, hogy…szeretem. Igen, szeretem. Hiába próbáltam eddig eltitkolni, vagy legalábbis nem bevallani, de most már nem ment. Ez…szerelem. De az, hogy ő egy másik lány iránt mutatott ki érzelmeket, ez csak még jobban erősítette bennem ezt a tudatot. Azt, hogy szeretem.

Besamponoztam a hajam, aztán leöblítettem, letusfürdőztem magam, aztán ezt is leöblítettem. Kinyúltam a törölközőmét, becsavartam magam, majd a hajamnak is szereztem egy kisebbet. Óvatosan kiléptem a zuhany alól és belebújtam a papucsomba. Odamentem a tükör elé, hajamat jó alaposan áttöröltem és megszárítottam. Most nem vasaltam ki, ami miatt hajam göndör fürtökben omlott vállaimra. Megtörölköztem, belebújtam pizsamámba, kifésültem a hajamat és kimentem a fürdőből. Ez lehetett olyan fél nyolc, háromnegyed nyolc körül. Most viszont szobámba lépve egyből felkapcsoltam a villanyt, és ami az ágyamon volt nagyon meglepett. Egy gyönyörű estélyi ruha és egy kis cetli. A cetlin ez az üzenet állt:

Elena!

Vedd fel a ruhát, nyolcra megyek hozzád és megcsinálom a sminked meg a hajad! Hidd el, nem fogod megbánni!

Alice

Nem értettem, hogy ezzel mit akar. Ahogy tovább puhatolóztam a számomra kikészített cuccok között, találtam egy álarcot is. Kezdett összeállni a kép. Egy álarcosbál. Még mindig a pizsamámban voltam, amikor Alice berontott a szobámba.

-Te még mindig pizsamában? – totálisan ledöbbent, hogy még nem vettem fel azt a gyönörű ruhát.

-Neked is szia Alice! És igen, még pizsamában. – vele ellentétben én egyáltalán nem voltam felpörögve. Az addig leesett, hogy egy álarcosbál, na de minek? Ez nem volt világos még mindig.

-Jajj, bocs, szia! – egy pillanatra, mintha elszégyellte volna magát, de aztán ismét pörgött, mint egy búgócsiga. – Na, de siessünk, nincs sok időnk. Nem véletlen van már rajtam is rajtam.

-Jó, de nekem minek?

-Na gyere! – megfogta a karom és az ágy elé rángatott. Megfogta a ruhát és könnyedén rám cibálta. Mintha rám öntötték volna úgy simult a testemhez. Hossza és bősége is pont jó volt. Rám adta a cipőt is és leültetett a székemre. Az asztal felé fordított, ahova letett egy tükröt és a sminkkészletét. Először elővette az alapozót. Nem kent fel rám sokat, csak egy kicsit, mert bőrömön nem is volt hiba. Maga felé fordított, kicsit leguggolt, elővett egy tubus szempillaspirált, azzal próbálta szempilláimat dúsabbá és hosszabbá varázsolni. Ezek után még egy kis szemceruzát is előrántott, mellyel szemem vonalát áthúzta és már készen is voltunk. Legalábbis én azt hittem. Előkapott egy hajvasalót és egy jó párszor végigsimított vele a hajamon, míg az szög egyenes nem lett.

-Direkt nem vasaltam ki. – mondtam durcásan. Szándékosan hagytam göndör fürtökben a hajamat, de ez már mindegy, hiszen Alice pár simítással egyenessé varázsolta.

-Jobban áll az egyenes. Bár, ahova megyünk, oda szokás a göndör haj, de neked már mindegy. Meg én is mit csináljak a rövid hajammal? Megmondom én neked. Semmit. – miután kifejtette mondandóját, előkapott egy fésűt és selymessé varázsolta a hajamat. Hátul ketté választotta és előre fektette a vállaimon. Fújt még rá egy kis hajlakkot is.

-Ugye kész vagyunk?

-Igen, kész. Szép lettél nagyon. – valamitől teljesen fel volt pörögve velem ellentétben. Én szép? Jesszus. Tuti, hogy egy másik dimenzióban volt. Na mindegy, nem foglalkoztam vele sokat, inkább ráhagytam.

-Öhm…kösz.

-Gyere, mert el fogunk késni. – Hirtelen felrántott és az ajtó felé kezdett húzni, de aztán egyszer csak megtorpant.

-Mi az, Alice?

-Ja, csak az álarc. De semmi szükség rá. Azt csak úgy jelképesen hoztam, de nem kell.  – arcán elégedett vigyor ült, de passz, hogy mire föl.

-Te tudod. – mondtam, majd ismét húzni kezdett. Lementünk a lépcsőn és az egész Cullen család, meg Paul kiöltözve már várt minket. Nem szóltam egy szót se. Kimentünk és egyesével beültünk a kocsikba. Hárommal mentünk, mert érdekes lett volna, ha ennyien egy kocsiban utaztunk volna. Be se tudtunk volna ülni. Mindenki elhelyezkedett, majd elindultunk. Nem igazán figyeltem az útra. Még arra se, hogy kivel ülök éppen egy kocsiban. Mikor megérkeztünk egy elég puccos kis helyen találtam magam. Bementünk és egy pompás bálterem tárult elém. Mindenki csinosan felöltözve, a terem szélén voltak, akik puncsot iszogattak, vagy éppen valamit ettek. Paul intett valakinek. Nem láttam, egészen addig, amíg az illető ide nem jött hozzánk.

-Hali Jake! Mizu tesó? – huhh, egy ilyen helyen így beszélgetni? Láthatólag nem zavarta őket, hogy mindenki őket bámulja. Tök lazán folytatták.

-Semmi extra. Tudjuk ki teljesen kész van. Csóri eléggé elrontotta. – egy pillanatra lebiggyesztette ajkait, de utána egyből jókedve lett…mint mindig.

-Hát…el – ez olyan tipikus Paul-féle megjegyzés volt. Rövid, tömör és lényegre törő

-Jajj, szia Lena! Mizu? – nem tudom. Szerintem eléggé feltűnő voltam, de úgy tűnik mégse. Nem volt különösebb mondandóm, ezért csak megrántottam a vállamat.

Még egy darabig beszélgettünk, aztán a többiek elmentek táncolni. Én pedig egyedül maradtam. Szuper. Elindultam a puncsos asztal felé. Ott merítettem magamnak egyet, majd kerestem egy üres széket. Nagy nehezen találtam is egyet, egy sarokban, ahova leültem. Iszogattam a puncsomat még egy darabig, de aztán unatkozni kezdtem. A többiek még mindig táncoltak. Egy kis ideig üldögéltem még, aztán odajött hozzám valaki.

-Szabad egy táncra?…

Alice ruhája

Elena ruhája