22.fejezet

Na, hát akkor itt a 22. fejezet, ahogy ígértem. Remélem nem lesz akkora csalódás...

//Elena szemszöge//

Arra még határozottan emlékszem, hogy Edward és Carlisle szedte le rólam őket. Utána már csak halvány emlékképek ragadtak meg bennem. Valami olyasmiről pusmogtak, hogy ki kell szívni belőlem a mérget, mielőtt még átváltozom.

Igazság szerint csak egy dolog aggasztott most. Mégpedig az a tény, hogy a szüleim vámpírok.

Nem tudom hova kerültem, de minden olyan fényes volt. Fényes és fehér. És hihetetlenül nyugodt. Lassan felültem és körbenéztem. Nem volt ott rajtam kívül senki. Előttem egy hosszú folyosó volt, aminek a végén vakító fénysugár volt. Tőlem nem messze volt egy pad. Nem értettem, hogy hova kerültem. Csönd és üresség. Ez volt jellemző az ismeretlen helyre.

Feltápászkodtam és odamentem a padhoz. Lépteimtől visszhangzott az idegen terep. Óvatosan leültem, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy hol is lehetek.

- Talán meghaltam?  - nem is kérdésnek szántam, hanem igazából csak hangosan gondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok. Viszont, ahogy tovább kérdezgettem ezt magamtól lépteket hallottam. Megijedtem egy pillanatra, de aztán rájöttem, hogy az csak jó, ha nem vagyok egyedül ezen a furcsa helyen.

- Nem, gyermekem, nem haltál meg – válaszolta egy hang mögülem. Hátranéztem és egy nagy szakállas öregúr volt. Soha életemben nem láttam még, de rá volt írva, hogy tudja, miről beszél. – Még nem haltál meg. Ez a kapu a két világ között – magyarázta, miközben szépen lassan leült mellém.

- Én ezt…nem egészen értem… - mondtam halkan remélve, hogy felvilágosít a helyzetről.

Nem ilyesfajta reakciót vártam tőle, hiszen jót mosolygott rajtam, de én közel sem találtam ilyen viccesnek a helyzetet. Sóhajtott egy nagyot és elkomolyodott. Próbálta összegyűjteni a megfelelő szavakat, hogy én megértsem, de látszott rajta, hogy ez nem is olyan könnyű feladat.

- Tudod Elena, ez egy különleges hely – kezdte mondandóját. Kicsit megrémisztett, hogy a nevemet is tudja, de most ezzel nem akartam foglalkozni. Csak meg akartam tudni, hogy hogyan jutok ki innen anélkül, hogy valami bajom esne. – A folyosó egyik vége a mennyországba vezet, a másik vissza a földi élethez. Az, hogy melyiket választod, csakis rajtad múlik – fejezte be egyre halkuló hangon az öreg.

- De és én miért kerültem ide?

- Látom, még mindig nem érted teljesen. Haldokolsz gyermekem, haldokolsz – és megértettem. A földi életem vagy a mennyország. Carlisle-ék meg tudnak menteni vagy nem. Ez itt a tét. Egy percig elgondolkoztam, aztán felálltam és szembe fordultam az idegennel.

- Még van pár elintézetlen dolgom, úgyhogy még a földi életet választom.

- Helyesen döntöttél Elena – mosolyodott el, majd felállt és megölelt – Aztán csak vigyázz magadra. Én mindig itt leszek, ha veled történne valami – már mikor elkezdte a mondatát, hátrált, mire befejezte, el is tűnt.

Még mindig nem értettem, hogy ki az öreg, de azt tudtam, hogy ő rá számíthatok és azt is tudtam, hogy nem halhatok meg. Most nem. Fogtam magam és elindultam az ellenkező irányba, mint az ismeretlen reménykedve, hogy túlélem ezt az esetet…

Hirtelen kipattantak a szemeim és a nyakamon szörnyű, szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Kapkodni kezdtem a levegőért, de az is alig ment. Összevissza forgattam a fejem, próbáltam keresni valakit, aki megnyugtat, de csak annyit éreztem, hogy mindenfelől próbálnak lefogni, hogy ne ficánkoljak. Hát, ez sikerült is.

Kiabálni kezdtem a fájdalomtól, de továbbra sem hagytak menekülni. Szívesen visszamentem volna abba az ismeretlen világba, mert ott mindebből semmit sem éreztem. Semmi fájdalmat, semmi kínt, semmi szenvedést. De ezt nem tehettem.

Hirtelen valami vagy inkább valaki rátapadt a nyakamra. Még jobban fájni kezdett. Egyszerűen nem lehetett semmihez sem hasonlítani.

A gondolatok csak összevissza kavarogtak a fejemben, de szinte mindegyik arról szólt, hogy mi történik? Időm sem volt végiggondolni, hiszen ismét elvesztettem az eszméletemet.

Ismét a fehér folyosószerű úton voltam. Az öreg ott állt tőlem nem messze, de meg sem mozdult.

- Nem vártalak ilyen korán vissza – közölte semleges hangon.

- Én sem számítottam arra, hogy ilyen hamar ismét idevet a sors.

- Ez nem a sors gyermekem – kezdte, majd felém fordult és megindult – ez a halál küszöbe. Innen már tényleg nem nagyon van visszaút. Ha élni akarsz, küzdened kell. Nem adhatod fel ilyen könnyedén – szavait hallva rájöttem, hogy igaza van. Nem szabad feladnom az életet most. Most, amikor már kezdett minden jól alakulni egy bizonyos téren.

- Azt hiszem, nekem egy darabig még nincs itt dolgom – jelentettem ki határozottan, miközben tekintetemet rá emeltem.

- Ezt már szeretem hallani.

- Ne várjon rám egy hamar, mert sokáig nem jövök. Viszlát! – fejeztem be, majd hirtelen minden eltűnt…

Egy ágyon feküdtem immáron, amikor magamhoz tértem. Gyorsan felültem és körbenéztem. Ziháltam, mintha lefutottam volna a maratont, pedig nem csináltam semmit. Csak… megijedtem, hogy talán tényleg ott kell maradnom mindörökre, azon a fehér és nyugodt helyen. Lehet, hogy nem is lett volna olyan rossz, de az Ő hiánya megőrjített volna. Nem bírtam volna ki egyszerűen Nélküle. Az érintése, a beszéde, a mosolya, a közelsége nélkül.

Lassan visszafeküdtem, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó.

- Bejöhetek? – Carlisle volt az.

- Persze – feleltem halkan, majd ismét visszakúsztam ülő pozícióba.

- Hát, mit is mondhatnék? Nem volt túl sok esélyed. Rengeteg vért veszítettél és a méreg is eléggé szétterjedt a szervezetedben. Talán, ha egy perccel vagy mindössze fél perccel később cselekszünk, most nem lennél itt – szavait teljesen megértettem. Lehet, hogy most halott lennék és azon a fényes helyen lennék, ahol a képzeletemben voltam – Viszont hála annak, hogy ilyen erős a szervezeted, most is itt vagy – fejezte be kicsit elmosolyodva.

- Én, én… én nem is tudom, mit mondhatnék…

- Nem kell semmit sem mondanod. Csak annyit ígérj meg, hogy ezentúl jobban fogsz magadra vigyázni, rendben?

- Ígérem.

- Helyes. Most viszont pihenned kell. Aludj egyet, és majd később visszajövök ellenőrizni. Ha nem bírnád ki, hogy ne kelj ki az ágyból, akkor mindenki lent van a nappaliban, oké?

- Jó.

- Viszont inkább a pihenést ajánlom – zárta le a témát és kiment. Visszazuhantam a hátamra és megpróbáltam aludni, de nem ment. Őt akartam magam mellett tudni. Felkelni nem volt erőm, ezért nem mentem le, csak szimplán elképzeltem, ahogy megérint, megcsókol, simogat, becézget. Annyit képzelődtem, hogy a végén már csak arra eszméltem fel, hogy ismét nyílik az ajtó.

- Elena? – kérdezte egy ismerős hang.

- Seth? – feltornáztam magam és az ajtó felé néztem. Ott állt egymagában, mint valami tökéletes félisten. Nagy léptekkel vágott át a szobán és mikor hozzám ért, átölelt. Egy darabig így voltunk, meg sem mozdultunk. Mélyen beszívtam bőrének illatát és élveztem érintésének minden pillanatát. Nem akartam elengedni sosem, de tudtam, hogy ez természetesen lehetetlen.

Kis idő elteltével lassan elengedett és a szemembe nézett.

- Azt hittem …elveszítelek – mondta tömören, majd ismét magához szorított. Most éreztem igazán, hogy Ő sem akar elengedni, mert csak jobban és jobban kezdett szorítani. Nem foglalkoztam vele, hogy szinte levegőhöz sem jutottam, mert olyan közel volt, mint talán még soha. Meg akartam állítani az időt. Nem akartam semmi mást, csak Őt és az Ő ölelését.

- Nem veszítesz te el engem. Nem úszol meg… - próbáltam kicsit oldani a feszültséget, ami látszólag sikerült is, mert halvány mosoly jelent meg szája sarkában.

- Örülök, ha nem úszlak meg… - hangja selymesen érintette fülemet, majd lágy csókot lehelt ajkaimra és magával rántott az álom…

Ismét itt...

Sziasztok! :)
Úgy gondoltam, hogy ideje ismét megnyitni a blogot és írni a fejezeteket, mert most rengeteg ötletem van. :D
Remélem nem haragszotok annyira, hogy egy hosszabb szünet volt, de most már megpróbálok rendesen hozni frisseket. :D
A mostani már készül. :D

Puszii: Vii.^^

Azt hiszem végleges zárás...

... Hát mit is mondhatnék? Mondjuk, azt, hogy miért döntöttem így. Egyszerűen nincs időm leülni a géphez, nem hogy még írni frisseket is. Forgatásokról forgatásokra járunk, egy perc szabadidőm sincs. A pontos beosztásomat hétfőn vagy vasárnap tudom meg. Lehet, hogy nem lesz végleges zárás, akkor viszont nem lesz friss egy jó darabig. Nem tudom, hogy ez meddig fog tartani, remélem minél hamarabb vége lesz és akkor tudok végre írni is. Hát, nagyjából ennyi, amit mondani akartam. Gondolom most vannak, akik nem örülnek, vannak akik örülnek, de ez van. Órákon is elalszom, itthon meg még szép, hogy egy perc alatt kidőlök, ahogy hazaértem.
Nem  tudok mit kezdeni egyenlőre ezzel a helyzettel, csak reménykedni tudok, hogy hamarosan vége lesz. Addig is legyetek rosszak és írjatok sok szép fejezetet.

Puszi. Vii.

Díj

1)

2) Az első díjat szeretném megköszönni dinike-nek.

Szabályok:

1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak(ne felejtsd el belinkelni a blogjukat!)

                       5.Hagyj megjegyzést a blogjukon,hogy meglepetés várja őket!

3)~Imádok írni, bár az időm egyre kevésbé engedi.

  ~Élek s halok az állatokért, főleg a kutyákért.

  ~Egyfolytában zenét hallgatok, attól jobban tudok írni.

  ~Szőke hajam van, kék szemem és hát a hajamból kiindulva elneveztek Szőke kapitánynak. 

  ~Szabadidőmben rengeteget sportolok és fotózok.

  ~Fotósnak készülök vagy valami hasonlónak.

  ~Már nagyon elegem van ebből a melegből. :D ~nem jutott eszembe más hirtelen~

4) Akiknek küldöm: AngelGirl ( http://sabinaelete.blogspot.com/)

                               Encsihhh ( http://www.tavasziszellobyencsi.blogspot.com/)

                              Dorcsi ( http://www.dorcsi-kemcsajszi.blogspot.com/ )

                              Dorka ( http://vamp-wolf.blogspot.com/ )

                              Loxxa ( http://brunomars-story.blogspot.com/ )

                              Bri. ( http://bri-wolfhearts.blogspot.com/ )

                              Kate ^_^ ( http://katesstrorys.blogspot.com/ )

Ömm...izé...

Hát igen. Feldugtam az orrom ide is. Tudom, tudom... Nem volt már jó rég friss, nagyjából egy hónapja... :( Csak hát ez a nyár sűrűbbre sikerült, mint terveztem. " hét tábor, aztán most 2 hétig suliba kellett járnom, angolra. Ja...szívás. Na mindegy. Lényeg, a lényeg, szeretnék hétvégén frisset hozni, de nem tudom, hogy sikerül-e, mert egyesületbe is kell mennem, hétfőn fix, hogy nem lesz friss, mert akkor is egyesületben leszek, kedd, szerda várható legközelebb újra friss. Aztán meg, fájó szívvel kell mondanom, de kezdődik a suli. Csütörtök lesz az elő nap, ami szerintem tök hülyeség, mert azt a 2 napot már miért nem bírták megadni? Nem is fogunk semmit se csinálni, szóval rendesen csak pénteken kezdődik a suli, amit meg ha úgy veszünk, akkor csak egy nap, aztán hétvége. Tök hülyeség...na mindegy. Azt akartam még mondani, hogy 2. héten nem lesz friss, mert osztálykirándulásra megyünk, de hétvégén már hozom az új fejezetet. Már, ha van még olvasom. Ha van, akkor szuper, ha nincs, akkor így jártam. Meglátjuk majd.
Addig is legyetek ám rosszak.
Puszii: Vii^^

21. fejezet

hát itt a friss. jó olvasást. már, ha van még, aki olvassa. :D

azért egy 5-6 kominak örülnék :$

//Elena szemszöge//

Jasper felcibált a szobába, ahol korábban még békésen aludtam és leültetett az ágyra. Én csak tovább zokogtam és zokogtam és zokogtam…Igyekeztem meglógni, de mindig visszanyomott az ágyra. Leguggolt elém, kezeit a combomra helyezte - ezzel is gátolva, hogy megszökjek -, és próbált csitítgatni. Amikor a szemébe néztem, láttam, hogy az az érzelemmanipulálós cuccot akarja használni, ezért gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Még egy jó darabig próbálkozott vele, de aztán feladta. Felült az ágyra, magához húzott, átölelt és én valószínűleg elaludtam, mert innen teljes kép- és hangszakadás...

Reggel, úgy tíz óra körül riadhattam fel. Fogalmam sincs, hogy mitől ijedtem meg ennyire, de valami nagyon megrémisztett. Talán a tudat, hogy úgy láttam Őt. Igen, biztos ez. Aggódtam. Nagyon aggódtam. Sőt, mi több. Féltem. Féltem, hogy elveszítem őt, féltem, hogy nem hallhatom többet a hangját, féltem, hogy nem érezhetem többé az érintését és féltem, hogy egyedül maradok. Vele úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mellette úgy éreztem, hogy vagyok valaki. Egy olyan valaki, aki nem értelmetlenül jött a világra, hanem céllal. Még most sem tudom, hogy mi a célom, de azt, hogy, hogy érzek legbelül valamit, ami miatt már érdemes volt megszületni, azt érzem. Érdemes volt Miatta megszületni, mert megismerhettem Őt. Talán Ő az, aki miatt érdemes élnem. És visszatérve az érzelmekre, igen, érzek valamit. És az a valami nagyon erős. Elég nehéz szavakkal körüljárni, hogy mit is érzek iránta. Talán tettekkel lehet a legjobban megmutatni. De én most mégis megpróbálom elmondani. Azt hiszem, a legjobb szó rá a szerelem. Igen, ez szerelem. És úgy gondolom, hogy ő is valami hasonlót érez. Sőt, ebben száz százalékig biztos vagyok. Ez nagyon erős szerelem. Nem, nem is nagyon erős szerelem, hanem valami elszakíthatatlan kötelék van köztünk.

Úgy éreztem, hogy ha most bekövetkezik, amire a legkevésbé akartam gondolni, azt nem élem túl. Nem. Azt nem. Nem élném túl, ha elveszíteném. Magányos lennék. Nem, nem is az, hogy magányos lennék, belebetegednék, hogy Ő nincs mellettem. Nem lenne, aki úgy szeretne, mint Ő. Nem lenne, aki úgy vigyázna rám, mint Ő. Nem lenne, aki úgy nézne rám, mint Ő. Nem lenne, aki úgy érintene meg, mint Ő. Nem lenne, aki miatt úgy érezném, hogy lenne értelme élnem. Egyszerűen képtelen lennék nélküle élni.

Gyorsan ki is vertem az ilyesfajta rossz gondolatokat a fejemből és inkább azon voltam, hogy kikászálódjak az ágyból. Még a tegnapi ruhám volt rajtam, de valahogy most ez zavart talán a legkevésbé. Jobban izgatott, hogy milyen állapotban lehet Seth.

Gyorsan felültem, kikúsztam az ágyból, beszaladtam a fürdőbe és próbáltam valahogy emberi arcot ölteni, ami kisebb-nagyobb sikerrel össze is jött, de inkább kisebbel. Odasétáltam halkan az ajtóhoz, rátapasztottam a fülemet és hallgatózni próbáltam. Egy kis neszt sem észleltem, ezért halkan lenyomtam a kilincset, kitártam az ajtót és kimentem körülnézni. Síri csönd és hullaszag. Az utóbbi nem szó szerint, de tényleg nagy csönd volt. Halkan elindultam a lépcső irányába. Mikor a legfelső lépcsőfokhoz értem és lenéztem, csak annyit láttam, hogy mindenki jókedvűen díszíti a házat szilveszter alakalmából. Viszont Seth-et nem láttam sehol. Egy darabig még néztem, amint tevékenykednek, mivel nem vettek észre. Aztán Alice pillantott meg először.

-Elena! Gyere! – kiáltotta el magát meglepően boldogan. Nem is tudtam mire vélni, hogy hogyan lehet ilyen jókedve, miközben történt az a bizonyos eset.

Lassan lementem a többiek irányába. Mindannyian kicsattanó örömmel rakosgatták ide-oda a díszeket, még Rosalie is, ami nagy szó. Halovány mosoly ült ki az arcomra, mert ennyi mosolyogós ember…illetve vámpír között nem lehet fapofával közlekedni. Esme az ajtó felé sandított mire én is. Az nyitva volt. Kérdően néztem rá, mire leeset, hogy azt szeretné, menjek ki.

-Viszont erre szükséged lesz. – mondta Carlisle, miközben a kezembe nyomott egy kabátot. – Odakint esik a hó.

Felvettem a kabátot, majd elindultam az ajtó felé, mert már furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet ott kint. Mikor kiértem, valóban esett a hó, de nem láttam semmit és senkit. Zsebre dugtam a kezeimet és úgy sétáltam tovább. Már kezdtem azt hinni, hogy tök értelmetlen volt kijönnöm és itt fagyoskodnom, amikor egy forró kéz ért a vállamhoz. Lassan megfordultam, és amikor megláttam, hogy ki az, hatalmas kő esett le a szívemről. Itt állt velem szemben épen és egészségesen életem szerelme. Nem tudtam elhinni, hogy semmi baja sincs, hiszen tegnap még ott feküdt bent a padlón vérezve. Értetlenül néztem rá, mire Ő azzal a szokásos édes mosolyával rám vigyorgott. Hát, én azt hittem, ott olvadok el a látványtól, persze, csak képletesen. Mikor szóra akartam nyitni a számat, ujját az ajkaimra helyezte és lecsitított.

-Css! Ne mondj semmit! Itt vagy te. Itt vagyok én. Ez a lényeg. – búgta halkan, majd finom forró csókot hintett ajkaimra…

//Seth szemszöge//

Miután túlvoltam az életveszélyen, még egy kicsit pihentem, de nem bírtam egész éjszaka aludni. Egyfolytában Elena járt a fejemben. Végig csak őrá tudtam gondolni.

Hamar eljött a reggel és az irányt a Cullen ház felé vettem egyből, mivel tudtam, Elena még ott van. Nem változtam át, mert nem voltam benne biztos, hogy nincsen-e itt egy idegen vámpír sem, ezért nem akartam feltűnést kelteni, és mint normális ember mentem a vámpírbarátainkhoz. Hiába esett a hó, én egyáltalán nem fáztam, bár mondjuk ez nem is csoda, hiszen farkas vagyok.

Gyalog kicsit sokáig tartott az út, de megérte. Elena még aludt, ezért kimentem a kertbe sétálni. Bóklásztam egy kicsit, majd csak álltam a hóesésben és vártam, hátha feltűnik valahol az a csodás lány, akiről már egészen biztosan ki merem jelenteni, hogy ő a lenyomatom. Nem is kellett sokáig várnom. Háttal állt nekem, ezért biztos voltam benne, hogy nem vett még észre. Halkan odasétáltam hozzá és kezemet finoman a vállára helyeztem. Meglepetten nézett rám, mire én csak elmosolyodtam. Annyira jó volt őt látni, hogy az valami hihetetlen. Legszívesebben éjjel-nappal vele lettem volna, bár ez sajnos. Passz, hogy mit akarhatott mondani, de még mielőtt bele kezdett volna, megakadályoztam ebben.

-Css! Ne mondja semmit! Itt vagy te. Itt vagyok én. Ez a lényeg. – suttogtam, majd egy megajándékoztam egy forró csókkal. Nem tartott sokáig, hiszen eltolt magától és máris belekezdett mondandójába.

-De hát te tegnap…te tagnap…te…

-Elena… Te tegnap úgy láttál, ahogy sosem szabadott volna. De most már minden rendben, oké? – kérdeztem, miközben az arcáról legördülő könnycseppeket töröltem.

-Mosolyogj! Az áll neked igazán jól! Olyankor olyan vagy, akár egy csiszolatlan gyémánt. Az én gyémántom. – ismét megcsókoltam, de ez már hosszabb csók volt. Egy darabig még táncot jártak ajkaink, majd elmentünk egy kicsit sétálni. Csak mentünk egymás mellett és beszélgettünk. Tudtam, hogy valami nem okés, csak azt nem, hogy mi. Lenéztem és láttam, hogy kezünk csak teng s leng. Ennek egy mozdulattal véget vetettem, mikor finom kezét az enyémbe zártam…

//Elena szemszöge//

Mikor megfogta a kezem, elmosolyodtam.

Egy darabig még sétáltunk és beszélgettünk teljesen jelentéktelen dolgokról, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy kezd sötétedni.

-Ideje visszamenni. Szilveszter van! Bulira fel! – mondta lelkesedéssel a hangjában Seth, majd elkezdett visszaráncigálni a ház felé. Eleinte vonszoltattam magam, de utána már egymás mellett kocogtunk az úti célunk felé. Hamar megérkeztünk és Alice egyből elénk is pattant. Lefejtette rólam a kabátot és valamit nagyon magyarázott, csak én éppen követni sem bírtam. Totálisan fel volt pörögve a csaj.

-Mi van? – kérdeztem tök bambán, mint egy zombi.

-Buli van! Nem lehetsz ilyen ruhában?! Gyere, keresünk valamit. Nessie pedig intézi majd a többit. – értetlenkedve álltam előtte. Na ne. Ehhez most semmi kedvem sem volt. Lehet, hogy csövesen néztem ki – aminek igen kicsi az esélye -, de én Vele akartam lenni.

-Milyen többit?

-Hát a hajadat, meg ezeket… Tudod??

-Most ne! – kérleltem Alice-t óriási bociszemekkel, de nem nagyon volt sikeres az akcióm. Szigorúan nézett rám, majd megfogta a csuklómat és felráncigált a szobájába.

-Igazság szerint már ki is készítettem neked egy ruhát. – vallotta be most már sokkal nyugodtabban. – Nem nagy cucc, de ez lenne az. – mutatott az ágyon fekvő gyönyörű ruhára. A lélegzetem is elállt a látványtól. – Igazság szerint ezt neked varrtam. – fejezte be szerényen, ami nem vallott rá. Nagyon tetszett a legújabb kreációja. Igazán fantasztikusan festett, csak úgy egymagában is.

-Alice ez… - nem tudtam szavakkal leírni, hogy mennyire tetszik.

-Szörnyű? – puhatolózott óvatosan.

-Nem, dehogy is. – legyintettem most már magamhoz térve. – Ez egyszerűen fantasztikus. – ismét ámulatba ejtett a ruha, amit nekem varrt. Kivételesen alig vártam, hogy felvegyem.

-Jajj, nagyon örülök.  – ujjongott Alice, majd szorosan magához ölelt örömében. – Most viszont vedd fel! Ha szégyenlős vagy, akkor ki is mehetek.

-Nem, nem gáz, maradj csak. – mondtam, majd egy kis segítséggel, de felcibáltam magamra a gyönyörű ruhát. Pontosan passzolt a vonalaimhoz, mintha csak rám öntötték volna.

-Nagyon csini vagy. – jelentette ki, miközben odaszökdécselt hozzám. Megforgatott párszor, majd behívta Nessie-t, hogy megcsinálja a hajam.

-Alice, erre tényleg nincs szükség.

-Nyugi, egyszerű lesz, lényegében csak kivasaljuk, és megoldjuk, hogy ne legyen ilyen…szénaboglya.

-Kösz. – köszöntem meg egy nem túl őszinte mosollyal az arcomon. Nem is láttam, hogy Nessie mikor lépett oda mellénk, de rögtön lenyomott egy székbe, a tükör elé.

Átfésülte a hajamat egy jó párszor, hogy sima legyen. Előkapta a hajvasalót, amivel a lágyan hullámos fürtjeimet egyenessé varázsolta. Érdekes módon nem raktak fel egy tonna sminket az arcomra, csak egy vékony réteg alapozót és egy kis szempillaspirált.

Hamar készlettünk, nagyjából egy háromnegyed óra alatt a tegnapi ruhás, szénaboglya hajú énemből egy csinos, partyra kész lányt varázsoltak. Egy elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy munkájuk jól sikerült. Hirtelen mindketten eltűntek, de mire kettőt pislogtam, már vissza is tértek. A bulira szánt ruhájukban álltak mindketten mellettem. Nagyon csinosak voltak. Nessie egy pink pántos ruhában tündökölt, míg Alice egy lila pánt nélküliben. Össze sem mertem magam hasonlítani velük. Túl szépek voltak.

Pár pillanatig még álltunk, de aztán kirángattak a szobából és lementünk a többiekhez. Mindenki az alkalomhoz illően öltözött.

Esme egy gyönyörű olíva zöld alkalmiban virított Carlisle mellett.

Rosalie egy egyszerű fekete szintén pánt nélküli ruhát viselt, akár csak Alice. Ezen azonban voltak strassz kövek is, melyek mutatóssá tették.

Bella egy egyszerű, drapp színű ruhát viselt. Olyan egyszerű volt. És pont ez az egyszerűség tette olyan csinossá. Visszafogott, ámbár nőies.

Meglepetésemre a falka is itt volt. Nem is tudtam, hogy miért meglepetés, de nem számítottam rájuk, csak Seth-re.

Leah kitett magáért. Még sosem láttam így. Gyönyörű volt abban a fekete-fehér ruhában. Csak az arckifejezésén kellett volna egy kicsit finomítani és tökéletes lett volna.

Lassan lesétáltunk a lépcsőn. Amikor az utolsó lépcsőfokhoz értünk, Seth jött elém és nyújtotta kezét. Kezemet az övébe helyeztem és így mentünk tovább a többiekhez.

Eleinte nem nagyon csináltunk semmit, még csak 11 óra volt. Beszélgettünk és élveztük egymás társaságát.

-Paul, ugye most ihat Elena? – tette fel a kérdést a bátyámnak Carlisle. Mivel még kiskorú vagyok, ezért ez így necces lett volna, de Paul egy bólintással beleegyezett. Nem kellett sokáig győzködni. A doki ki is töltötte a pezsgőt mindenkinek, majd megálltunk egy félkörben. Mindenki az órát figyelte, s amikor éjfélt ütött, mindenki koccintott a másikkal.

-Boldog…új…évet… - kezdte Carlisle, a szavakat egyre halkabban és egyre komorabban mondva. Érezni lehetett a hangjában, hogy valami gond van. Kinéztem az ablakon és ott állt anya é apa. Nagyon meglepődtem. De igazából örültem. Letettem a poharamat az asztalra és kirohantam a hóesésbe a szüleimhez. Paul nagyon figyelt minket az ablakból, de hogy miért?

-Anya, apa! – ugrottam a karjaikba, bár ők nem viszonozták az ölelésemet. Nem értettem, hogy mi baj lehet velük. Olyan furcsák voltak. Még a szemük is rosszul állt. – Minden rendben? – kérdeztem aggódva. Anyámnak a haja az arcába omlott, apám arcát nem láttam tisztán a sötétben, de éreztem, hogy valami gond van.

Mikor elsöpörtem anya haját, megláttam az arcát, ami teljesen megrémisztett.

-Most már igen. – mondta halk, suttogó, recés hangon. Egy pár pillanatig még figyelt, aztán összenéztek apámmal és láttam, hogy szemfogaik megnyúlnak. Megfordultam és rohanni kezdtem, ahogy bírtam, de alig tettem meg két lépést és elkaptak. Egyszerre ketten kezdték szívni a nyakamat. Láttam, hogy a többiek, akik bent maradtak, elkezdtek kifelé rohanni. Arra még határozottan emlékszem, hogy Edward és Carlisle szedte le rólam őket. Utána már csak halvány emlékképek ragadtak meg bennem. Valami olyasmiről pusmogtak, hogy ki kell szívni belőlem a mérget, mielőtt még átváltozom.

Igazság szerint csak egy dolog aggasztott most. Mégpedig az a tény, hogy a szüleim vámpírok.

 ******Képek a ruhákról******

 

na, hát az a helyzet, hogy én jövőhéten 2 hétre elutazom. szóval, akkor biztos nem lesz friss, de amint hazajöttem, lesz. 

lehet, hogy még a héten jön egy friss, bár most el vagyok tiltva a géptől, mert rossz kislány voltam.xD most is sunyiban vagyok, de hát amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. szóval nem tudom, hogy lesz-e még friss a héten, de ha nem, akkor viszont egy dupla fejezet jön, miután hazaértem. :D

Puszii: Vii^^

Picike ízelítő...

Na itt egy picike ízelítő a frissből, ami hamarosan jön. ;)

Felvettem a kabátot, majd elindultam az ajtó felé, mert már furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet ott kint. Mikor kiértem, valóban esett a hó, de nem láttam semmit és senkit. Zsebre dugtam a kezeimet és úgy sétáltam tovább. Már kezdtem azt hinni, hogy tök értelmetlen volt kijönnöm és itt fagyoskodnom, amikor egy forró kéz ért a vállamhoz. Lassan megfordultam, és amikor megláttam, hogy ki az, hatalmas kő esett le a szívemről. Itt állt velem szemben épen és egészségesen életem szerelme. Nem tudtam elhinni, hogy semmi baja sincs, hiszen tegnap még ott feküdt bent a padlón vérezve. Értetlenül néztem rá, mire Ő azzal a szokásos édes mosolyával rám vigyorgott. Hát, én azt hittem, ott olvadok el a látványtól, persze, csak képletesen. Mikor szóra akartam nyitni a számat, ujját az ajkaimra helyezte és lecsitított.

De nem ám azt hinni, hogy ebben a fejezetben is csak dúl a láv majd. :P

Egy újabb hirdetés...

Tudom...tudom... Miért pont ez, miért nem a friss...? Na hát azt már leírtam egy előző bejegyzésre, úgyhogy erre már nem térek ki még egyszer.
Szóval, hoztam egy újabb szerepjátékos hirdetést.

http://loca-barcelona.hungarianforum.com/

2011, Barcelona. Vajon tényleg olyan a város, mint amilyennek látszik? Nem, egyáltalán nem. Miközben az emberek élik megszokott mindennapjaikat, tudomásuk sincs róla, hogy mi zajlik körülöttük. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és vadászok garázdálkodnak a városban. Civilek tűnnek el minden nyom nélkül, vámpíroknak köszönhetően. Meg vannak számlálva az emberek napjai, pedig mit sem sejtenek róla. Egyedül a vérfarkasok és a vadászok tudják őket megállítani. Azonban a vadászok nem csak vámpírokat végeznek ki, hanem farkasokat is. A boszorkányokra nem mindig tudnak számítani az ártatlan emberek, mert ők maguk döntik el, hogy melyik oldalra állnak. A vámpírokat segítik vagy az embereket? Sosem lehet tudni… Egyedül az Ősanya áll mindenek felett, aki egy személyben képes lenne megmenteni a várost, de mégsem teszi. Nem áll a dolgok útjába, csak ha már nagyon szakad a kötél. Ő inkább  csak figyel…A természetfeletti lényeknek egy feladatuk van csak: titokban tartani a létezésüket. Ezt azonban már akkor elbukták, amikor megjelentek az első vadászok, hiszen ők is csak emberek. Többé már nincs teljesen titokba a kilétük. A vadászok mindig lesben állnak, viszont a többi embernek nem árulják el, hogy mikre vadásznak. Persze, akadnak kivételek, de azok az emberek már rég halottak, vagy ami a legrosszabb, ők is vámpírok. Itt minden megtörténhet. Tiltott szerelmek, rejtélyes halálesetek, eltűnések, nem várt találkozások. Te melyik oldalon állsz? Gyere, és légy részese Te is Barcelona rejtélyekkel teli mindennapjainak!

Hír...

Hmm... Tudom, hogy elég rég volt friss, aminek meg van az oka. Nem minden alakul épp úgy itthon, ahogy annak kéne. 
Elnézést is kérek emiatt, de akkor inkább térjünk is a lényegre. A hét elején várható a friss. Aztán még valamikor a hét második felében is szeretnék hozni egy fejezetet - de nem tudom, hogy sikerül-e -, mert aztán két hétre elutazom. Miután hazajöttem, nekem két hétig suliba kell járnom, de azért szakítok időt a blogra és lesz mindkét héten egy-egy friss. Legalábbis én így tervezem. Aztán az első hét nekem megint kiesik, mert egyből elmegyünk osztálykirándulásra, de hétvégén már itthon leszek és akkor jön a friss.
Dióhéjban ennyi, amit most így közölni szerettem volna.
Legyetek rosszak! :D


Puszii: Vii^^

Szerintetek? :D

A minap egy blogon olvastam egy versenyről. A verseny őszig tart. Az a lényege, hogy 15 embernek kell jelentkeznie minimum, hogy elinduljon a verseny. A feltételeket megy egyéb dolgokat elolvashattok ITT! 
Ez egy több fordulós verseny és minden héten kiesik valaki. Pontozzák az írás, a blog arculatát és az olvasókkal való kapcsolatot is egyaránt. A szavazás menetét most nem írom le, mert el tudjátok olvasni az oldalon is. :D 
Na akkor a lényegre térek. Szerintetek megérné ezt a blogot benevezni? Vagy inkább még várjak egy következő versenyre? :D Kíváncsian várom a véleményeteket és őszintén. Ha azt mondjátok, hogy szerintetek még korán van hozzá, akkor azt is megértem. :D Szóval szerintetek? ;)


Puszii: Vii^^

20. fejezet - Nem, ez nem lehetséges?!?!

íme a friss, ehhez kérnék 5 komit^^

//Elena szemszöge//

-Megyek már, megyek már. Jó éjt! -  gyorsan felspuriztam a lépcsőn, abba a szobába, amelyikbe Esmé mondta. Felkapcsoltam a villanyt és egy modern, tiszta szoba tárult elém. Minden a helyén volt, ahogy Esmé sejtette. Már szinte anyám helyett anyám volt. Mivel fáradt voltam, nem igazán tettem semmit, csak az ágyhoz mentem és ledőltem. Sokat gondolkodtam, hogy vajon a többiek mit csinálhatnak, harcolnak-e még, vagy már mindannyian épségben hazamentek-e? Egészen addig ilyesfajta gondolatok cikáztak a fejemben, amíg el nem aludtam.

Másnap korán keltem, egyszerűen nem bírtam aludni az aggodalomtól. Ránéztem az órára, ami pont fél hetet mutatott. Egyeseknek ez korán van, egyeseknek nincs, nekem speciel nagyon korán. Tudtam, hogy ma van valami, de hogy mi? Hát, ezt magam sem tudtam. Abban is egészen biztos voltam, hogy elfelejtettem valamit. De nem tudtam pontosan, hogy mit. Egészen addig fogalmam sem volt róla, amíg rá nem néztem a telefonomra. December 30., anya szülinapja. Szerencse, hogy vasárnap van és nem hétfő, mert akkor még suliba is kellett volna mennem, de így nem. Gyorsan kikerestem a névjegyzékből anyut és megnyomtam a zöld gombot. Sokáig csöngött ki, de végül felvette. Egy érzelemmentes hang szólalt meg. Mintha nem is anyu lett volna.

-Haló. – köszönt, mintha nem jelezte volna ki a számomat, és nem tudta volna elég jól, hogy a szám az enyém.

-Szia anya, Elena vagyok. – köszöntem én is. Hangomből aggodalom tűnt ki, amire csak sóhajtott egyet. Nem értettem, hogy miért ilyen.

-Tudom. – mindössze ennyi volt a válasza. Ennyire méltatott.

-Ömm, azért hívtalak, hogy megmondjam, boldog szülinapot!

-Ennyi? – kérdezte továbbra is monotonon. Mintha le akart volna pattintani.

-Hát, még azt akartam kérdezni, hogy találkozhatnánk ma?

-Nem. – na itt teljesen lefagytam. Nem akart velem találkozni. A „régi anyám” még a bulikba is követett volna mondván, hogy biztonságban akar tudni és addig is velem lehet, de most, most rá sem ismertem. Ez nem az anyám. Hova lett a régi Sylvia Stewart? – És Paul-nak nem említhetsz semmit. Világos? Azt kell neki mondanod, hogy minden oké. – ezzel le is tette. Még válaszolni sem volt időm, de ő már letette. Az utolsó mondata szöget ütött a fejemben. Tehát nincs minden rendben. Azon tűnődtem, hogy mi nem lehet rendben, de nem jutott eszembe semmi ésszerű magyarázat. Apától már megszabadultunk. Ő is biztonságban van, én is biztonságban vagyok. A jegyeim jók, nem lehet egy szava sem. Kicsit aggódtam is, de inkább megpróbáltam nem rá gondolni.

Telefonomat az ágyra raktam, és felültem. Beletúrtam dús, vörös hajamba és kisöpörtem az arcomból, hogy lássak is valamit. A takarót lehúztam magamról és felálltam. Kicsit szédültem, mert még viszonylag kómás voltam, de nem estem el szerencsére. A szobából nyílt egy ajtó a fürdőszobába, amit gyorsan el is foglaltam. Belenéztem a tükörbe és hát, szó mi szó, elég ramatyul néztem ki. Pont, mint aki most kelt fel. Mivel most keltem fel. Hátat fordítottam saját tükörképemnek és a zuhany felé tántorogtam. Ledobtam ruháimat és beálltam a forró vízzuhatag alá. Jól esett, megnyugtatott. Pár pillanatra teljesen el is felejtettem, amit anyám mondott, de aztán újra bevillantak a szavai. Tényleg kezdtem aggódni érte. ~Valami biztos, hogy nem oké.~ gondoltam magamban. Egész biztos voltam benne, hogy valami nincs rendjén. Ismét próbáltam kiverni a fejemből az előbbi beszélgetést, miközben hajamra is engedtem vizet. Még egy jó tíz percig csak álltam csukott szemmel, mikor kopogást hallottam az ajtón.

-Elena, Alice vagyok, ha kinyúlsz a zuhanyzóból, akkor balra keresd a törölközőt. – mondta kedvesen. Szinte hallani lehetett a hangjából, hogy valami nyomasztja, de próbált kedvesen hozzám szólni.

-Oké, köszi. – válaszoltam halkan, de sejtettem, hogy meghallotta a vámpírhallása miatt. Még egy darabig álltam magamra folyatva a vizet, aztán elzártam. Balra kezdtem kutakodni türcsi után, ahogy Alice mondtam és rögtön a kezembe is akadt egy. Megtöröltem a hajamat, aztán magam köré csavartam a hófehér pamutdarabot. Kiléptem a zuhanyfülkéből és ismét a tükör felé sétáltam. Most már valamivel jobban néztem ki, nem voltam olyan sápadt, mint korábban. A fürdőszobapulton megláttam egy hajkefét, gondoltam nem olyan nagy gond, ha használom, ezért elkezdtem kifésülni a hajamat. Már majdnem végeztem, mikor Alice nyitott be hozzám. Ránéztem, de nem tudtam leolvasni semmit sem az arcáról. Odalépett hozzám és szorosan magához ölelt. Nem tudtam hirtelen, hogy mire föl ez, de volt egy tippem.

-Hallottam az előbbi beszélgetésedet anyáddal. – kezdte halkan egy sóhaj kíséretében. Egy gyors mozdulattal kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni és rémült tekintettel meredtem rá.

-De ugye Paul-nak nem mondasz semmit?

-Nyugi, a bátyád nem fog megtudni semmit. Sőt, ez a mi kis titkunk marad, oké? Csak Edward-ot kell majd lemeccselnem, de ő ha meg rájön, vagy valahonnan megtudja, akkor úgyis tartani fogja a száját, benne meg lehet bízni. – mondta Alice megnyugtató hangon. Annyira higgadtan mondta, hogy akarva, akaratlanul is hittem neki. – Most viszont szárítsd meg a hajad és öltözz fel. – hangja ismét megváltozott. Olyan volt, mint amikor bekopogott. Aggodalommal teli. – Voltam nálatok és hoztam pár ruhát. Pontosabban Paul adta a ruhákat, mert ugye én nem mehetek be, na de ez nem is fontos. Megint fecsegek. Az a lényeg, hogy öltözz fel és maradj a szobában! – mintha nem is Alice lett volna az. Komoly és…és…komoly. Nem lehet elmondani, hogy mennyire más volt, mint általában. Miután elment, én egy kicsit még a fürdőszobában dekkoltam, de aztán kimentem felöltözni. Egy farmer és egy egyszerű hosszú ujjú volt az ágyra terítve. Gyorsan felkaptam azokat és visszamentem hajat szárítani. Nagyjából húsz perc alatt ezzel is megvoltam. A szobába mentem és nem mozdultam, ahogy Alice mondta.

Kintről hallottam hangokat beszűrődni. Odaléptem az ajtóhoz és nekidőltem, így próbáltam hallgatózni. Kiáltásokat hallottam, de nem félelmében kiáltozott az a valaki, hanem fájdalmában. Aggódtam, mert nem tudtam, hogy mi történhetett vagy kivel történhetett. Itt kellett maradnom a szobában. Ebben csak egy dolog akadályozott meg: a kíváncsiságom. Erősebb volt a késztetés, mint az akaraterőm, hogy itt maradjak, ezért lassan lenyomtam a kilincset és kiléptem az ajtón. A hang irányába kezdtem somfordálni, ami a földszintre vezetett. Halkan leosontam, a korlátot fogva, remélve, hogy nem hallják meg lépteimet. Óvatosan mentem lépcsőfokról lépcsőfokra. Ahogy leértem, Cullenék álltak nagyjából öt méterre tőlem, nekem háttal. Éreztem, hogy baj van, a kiáltások továbbra sem szűntek meg. Carlisle a földön guggolt, valamit nagyon ügyködött maga előtt. Valószínűleg a hang forrásánál csinált valamit. Épp, hogy tettem pár apró lépést feléjük, Rosalie, termett előttem.

-Tünés föl! Nem mondta meg Alice elég világosan, hogy maradj ott?! – fennhangon kezdett velem ordibálni, aminek köszönhetősen sikerült tudatnia velem, hogy nagy a baj. Összeszűkült szemekkel néztem rá.

-Nem. – mondtam halálosan nyugodtan. Egy pár pillanatig még bámultunk egymásra, majd halál lazán elsétáltam mellette, a többiek felé. Hirtelen ők is megfordultak, de még mindig nem láttam, hogy mi történik ott pontosan, csak hallottam. Arcukról az sütött le, hogy nem túl jó ötlet odamennem.

-Hé, figyu Elena…ez nem valami jó ötlet. – ugrott elém Emmett.

-Ha már idáig eljöttem, nem fordulok vissza. – jelentettem ki határozottan, amikor az ordítás szinte már fülsüketítően hangossá vált. Nyeltem egy nagyot, majd tekintetemet az előttem álló óriásra emeltem, aki félreállt az utamból. Szépen lassan odasétáltam és a többiek is félreálltak, hogy lássam, mi folyik ott. Amikor megláttam, a stroke, az infarktus és az agyvérzés kerülgetett. Pulzusom az egekbe szökött a látványtól. ~Nem, ez nem….ez nem lehetséges?!?!~ egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Könnycseppek gördültek végig az arcomon, majd a könnyezés sírásba, később zokogásba torkollott. Elkezdtem Felé rohanni, de Edward és Jasper visszafogtak. Próbáltam kiszabadulni fogásukból, de túl erősek voltak.

-Neeeeeeeeeee! – ismételtem vagy ezerszer kiabálva. Nem akartam így látni Őt. Nem láthattam így Őt. Őt nem. Bárki mást igen, de Őt nem. Jasper felcibált a szobába, ahol korábban még békésen aludtam és leültetett az ágyra. Én csak tovább zokogtam és zokogtam és zokogtam…Igyekeztem meglógni, de mindig visszanyomott az ágyra. Leguggolt elém, kezeit a combomra helyezte - ezzel is gátolva, hogy megszökjek -, és próbált csitítgatni. Amikor a szemébe néztem, láttam, hogy az az érzelemmanipulálós cuccot akarja használni, ezért gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Még egy jó darabig próbálkozott vele, de aztán feladta. Felült az ágyra, magához húzott, átölelt és én valószínűleg elaludtam, mert innen teljes kép- és hangszakadás...

kicsit későn jött a friss, amiért bocsánat, csak több dolgom van, mint azt hittem volna. jövőhéten viszont nem lesz friss, mert elutazok, de után már minden héten jön a heti egy, talán kettő fejezet ;)

szóval én most egy hétre búcsúzom tőletek, addig legyetek rosszak! ;)

Puszii: Vii^^

...

Az előbb azt írtam, hogy hétvégén jön a friss. Egye kutya, vagy ma vagy holnap jön. :D És tényleg bocsi a késésért, csak kicsit több dolgom van, mint számítottam rá. Még augusztus első két hete lesz ilyen, mert egy 6 napos meg egy 10 napos táborba megyek, de utána már megint rendesen jönnek a fejezetek. 


Puszii: Vii^^

Baltimore - egy hely, ahol az álmok valóra válnak

2011-et írunk, Baltimore-ban vagyunk. Az utcát ellepték a táncosok, a gengszterek és a zsaruk. Az ártatlan civilek már követni sem bírják az eseményeket. A helyi iskolában egyre több a tehetséges énekes, táncos, zenész és drámás diák. Baltimore egy igaz "tehetség-kincsesbánya".
Viszont a gettóban ott lapulnak a ravaszabbnál ravaszabb gengszterek, akik a zsaruk mindennapjaikat nehezítik meg lopással, csalással és egyéb bűntettel.
Amerre a szem ellát az utcán, rengeteg street dance-est lát. Közülük páran megelégelik vajon a sorsukat, és a helyi művészeti suliban próbálnak szerencsét? Vagy beállnak a bűnözők közé? Netán inkább üldözné a gengsztereket, mint sem hogy követné a példájukat?
Csak Rajtad múlik! Alakítsd Te Baltimore, és az itteni lakosok jövőjét!


http://maryland.hungarianforum.net/   - megköszönném, ha benéznétek és ha tetszik, akkor regisztrálnátok ;)


A frissről meg annyit, hogy hétvégén végre jön. xD Jövőhéten viszont elutazom, ezért nem lesz, de utána tényleg rendesen fogom hozni a fejezeteket. 
Addig legyetek jók vagy rosszak, ezt rátok bízom. 
Puszi: Vii^^

Segítség...

Nem tudom, hogy hogy kezdjem el. Asszem az elején fogom xD. Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, tele voltam ihlettel, meg lelkesedéssel. A lelkesedésem óriási volt. Aztán egyszer csak puff, odalett az egész, de aztán ismét visszajött. 
Annyi ihletem volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Annyi ötletem volt, hogy merre induljak, hogy alig tudtam közülük dönteni. De végül kiválasztottam egyet és az alapján írom már egy ideje a sztorit. Aztán ismét rengeteg ötlet jött egyszer csak és megint választanom kellett. Mindig választottam a sok közül. De most zsákutcába jutottam. Nem tudom, hogy hogy folytathatnám. Tudom, hogy pont most van egy olyan résznél a történet, hogy erre mindenki azt mondaná, hogy Ugyan már, innen tök jól el lehet indulni!, de ez nem ilyen egyszerű. Valahogy nem akar jönni az ihlet. És akkor most jönne az, amiért elkezdtem írni ezt a bejegyzést. Egy kis segítséget szeretnék kérni Tőletek! Egy kis segítséget a folytatáshoz. Ti hogy szeretnétek? Van valami ötletetek? Csak egy kis löket kellene, mert onnan szerintem újra menne már, csak most valahogy megakadtam. Csupán ennyit szerettem volna kérni.
Ha lenne ötletetek, azt ide megírhatjátok nekem: egyfarkaslany@hotmail.com
Előre is köszönöm, akire számíthatok. Most tényleg nagy 
szükségem van Rátok! :)


Puszii: Vii

19. fejezet

na hát itt is a fejezet. :D A héten már ne számítsatok frissre, mert nyelvvizsgázok, de a jövőhéttől a tietek vagyok :D

Vii^^

//Seth szemszöge//

-Többen vannak és ez nem a Volturi. – Carlisle vette magához a szót és éreztem, hogy komolyan mondja. Viszont, ha többen vannak, akkor valószínűleg újszülött vámpírok. De hogy kerültek ide?

Értetlenül álltunk az egész előtt. Mindenki csak jobbra, balra nézelődött, hátha a másik tud róla valamit, de semmi. Azt sem tudtam, hogy Carlisle honnan tudhat erről az egészről. Egy pillanatra elnéztem a kis közösségi ház felé, de Edward egyből megnyugtatott.

-Azt mi elintéztük… Nem tudnak semmit. Biztosítottuk az egész környéket.

-Akkor jó… - mondtam megnyugodva, mert semmi szükség nem volt rá, hogy még a lakosság is tudjon a vámpírokról, meg rólunk. Tényleg már csak az hiányzott, de tényleg.

Egy darabig még értetlenül álltunk, aztán ismét a doki kezdett beszélni.

-Szerintünk, értem itt ezalatt Alice-t és jómagamat, délről jöttek, de a többiek nem hiszik, hogy ide merészkednek olyan messziről. Túl kockázatos lenne nekik. De ez volt Alice látomásában… - még mielőtt folytatni tudta volna a mondandóját Rosalie vágott közbe.

-Még Alice is tévedhet…

-Ezúttal nem hiszem – folytatta Carlisle. – Most valahogy én is ezt érzem, hiába lenne nekik kockázatos, de valahogy most száz százalékig megbízom Alice megérzésében. És egyébként is, mi jobb ötleted van, honnan jöttek volna? – kérdezte Carlisle halál nyugodtan. Látszott rajta, hogy nagyon bízik a lányában. Elképesztő, hogy milyen bizalom van ebben a családban és, hogy mennyire együtt vannak, még ha nem is látszik néha. Leah-val nagyjából mi is ilyenek vagyunk. Sok vita meg stb, de mégis szeretjük egymást és tudjuk, hogy csak jót akarunk egymásnak, mert testvérek vagyunk, na de ennyit az érzelmekről. Carlisel feltett Rosalie-nak egy kérdést. Mindenki várta a választ, szemünket rá szegeztük, de csak nem szólalt meg. Behúzta fülét, farkát a szőke, de Paul-on látszott is, hogy nem állt volna jót magáért, ha most még a csaj is elkezd visszaszólni. Megértem, hogy tele volt aggodalommal, hiszen én is. Nem csak a titok miatt aggódtam, hanem Elena miatt is…

//Elena szemszöge//

Én egyre csak zokogtam és zokogtam. Olyan szorosan öleltem magamhoz Nessie-t, amennyire csak tudtam, mert benne megbíztam. Ő valahogy olyan…emberi volt. Annyira természetes és kedves, hogy az már szinte emberi.

-Csssss… - próbált csitítgatni, kisebb nagyobb sikerrel. Még mindig sírtam, de már nem annyira. Hallottam, hogy a többiek valamit beszélnek, de nem értettem tisztán. Csak annyit tudtam kivenni, hogy Alice megérzett valamit. De többet nem. Meg igazából nem is figyeltem rájuk szinte. Hirtelen valami nekiugrott Nessie-nek, mire én hangosan felsikítottam. Nagyon megrémültem, nem tudtam, hogy mihez kezdjek.

Jasper termett mellettem és tudtam, hogy az a hangulatirányítós izé bigyót használja, mert kezdtem megnyugodni. Nem is tudom. Az infarktus, a szívroham és a stroke kerülgetett. Azt hittem ott leszek rosszul. Másik oldalamra érkezett Seth, éppen akkor, amikor Esme elkezdett húzni. Próbáltam visszanyúlni Sethez, de már nem értem el, ami miatt egy kicsit el voltam keseredve.

-Elena, most elviszlek hozzánk, oké? Ott te biztonságban leszel. – Esmé nézett komolyan a szemembe és magyarázta, hogy mire készül.

-Azt hogy érted, hogy én? A többiekkel mi lesz?

-Ők meg tudják védeni magukat, de most futás. – csuklómnál fogva húzott a kocsihoz. Futás közben néha hátrapillantottam Sethék felé, akik már farkas alakban harcoltak. Mikor a kocsihoz értünk, Esmé kinyitotta nekem az ajtót, gyorsan be is pattantam és ő is gyorsan a helyére sietett. Beindította a kocsit és beletaposott a gázba. Valami nem éppen kellemes dolog lehetett, amiről beszéltek, főleg, ha Alice megérzése is szerepet kapott benne. Az ablak felé fordultam, mert meg akartam nézni, hogy mi is folyik ott, de olyan gyorsan mentünk, hogy mire odanéztem, már rég elhagytuk a helyet. Teljesen össze voltam zavarodva.

Menet közben nem szóltunk egymáshoz. Hamar a házhoz értünk. Mondjuk nem csoda, mert mentünk vagy 220-szal. Esmé egy pillanat alatt kiszállt és az én oldalamra sietett. Kisegített a kocsiból és csuklómnál fogva behúzott a házba. A nappaliba mentünk. Ott a kanapéra ültetett és leguggolt. Látszott rajta, hogy valami fontosat akar mondani, de elég nehezen szedte össze a gondolatait.

-Figyelj! – kezdte el mondandóját, de aztán nem igazán akarta elmondani, hogy mi is a helyzet. Egy darabig csöndben ültünk, de aztán végül folytatta. – Ezek…újszülött vámpírok. Nagy veszélyt jelentene, főleg az emberekre. Még fiatalok és nem tudják kordában tartani az erejüket, főleg nem tudják tartóztatni magukat az emberi vértől. Nem tudjuk, hogy ki csinálhatta ezt, de nagyon úgy néz ki, hogy délről jöttek. Nem mehetsz el innen! Megértetted? Itt vagy a legnagyobb biztonságban, mert meg tudunk védeni. Mondanám, hogy menjél La Push-ba, de ezeknek nincs határvonaluk úgy, mint nekünk. Ezek tudatlanok ilyen szempontból, viszont nagyon erősek. Világos? – nem is mertem már megszólalni. Hát erről beszéltek. Új vámpírok. Új vámpírok egyenlő nagyobb veszéllyel. Nagyobb veszély egyenlő azzal, hogy itt kell maradnom. Az, hogy itt kell maradnom egyenlő azzal, hogy nem mehetek La Push-ba. Az, hogy nem mehetek La Push-ba egyenlő azzal ,hogy kevesebbet láthatom Seth-et.  Legszívesebben most elmentem volna La Push-ba, de tudtam, hogy nem tehetem. Nem szabadott elmennem. És ha már Esmé is aggódik, akkor tényleg húzós az egész. Csak bólintottam egyet, mire ő szorosan magához ölelt.

-Remélem, tudod, hogy ez csak a te érdekedben tesszük?

-Hát…most már igen. – elengedett és megfogta a kezem. Annyira jó volt hozzám, de mindegyikőjük, mint még soha egy „idegen” sem. Hiszen alig ismertem őket még.

-Helyes! Viszont most pihend ki magad! Fent az emelten jobbra az első szoba. Ott le tudsz feküdni. Az üres. Nyugodtan, ha találsz valamit, akkor rakd csak félre, bár szerintem minden a helyén van.

-Esmé… - elengedtem a kezét és olyan szorosan átöleltem, amennyire csak tudtam. - …én…annyira köszönöm, hogy ilyen jók vagytok hozzám. Pedig alig ismerjük egymást. Úgy kezeltek, mintha valami különös személy lennék, pedig csak egy egyszerű lány vagyok. – miközben hálálkodtam, néhány könnycsepp gördült le az arcomon, amiket aztán Esmé törölt le.

-Jajj, ne légy ilyen butus! Hiszen ez csak természetes. Paul húga vagy. Paul pedig…a…barátunk. És a barátunk barátja a barátunk. És igen, különleges vagy. Mert te vagy Elena Stewart. És Nessie is nagyon szeret. És, akit az unokám szeret, azt mi is szeretjük. Már pedig Nessie nem szeret meg akárkit. Szinte húgának tart már. – szemeim csillogtak e szavak hallatán. Nem tudom, de annyira…megtisztelőnek éreztem, hogy így gondolkodnak rólam, főleg Nessie. Őt én is nagyon megkedveltem. Nem tudtam mit hozzáfűzni, mert még mindig az elhangzottak kavarogtak a fejemben. Kimondhatatlanul jó érzés volt.

-Most viszont sipirc aludni! Jó éj! – nyomott egy puszit a homlokomra, majd rám mosolyogott és a lépcső felé terelgetett.

-Megyek már, megyek már. Jó éjt! -  gyorsan felspuriztam a lépcsőn, abba a szobába, amelyikbe Esmé mondta. Felkapcsoltam a villanyt és egy modern, tiszta szoba tárult elém. Minden a helyén volt, ahogy Esmé sejtette. Már szinte anyám helyett anyám volt. Mivel fáradt voltam, nem igazán csináltam semmit, csak az ágyhoz mentem és ledőltem. Sokat gondolkodtam, hogy vajon a többiek mit csinálhatnak, harcolnak-e még, vagy már mindannyian épségben hazamentek-e? Egészen addig ilyesfajta gondolatok cikáztak a fejemben, amíg el nem aludtam.

Másnap…

Morzsa a 19. fejezetből

Na hát, akkor ahogy ígértem, egy kis morzsa a fejezetből: (:


-Csssss… - próbált csitítgatni, kisebb nagyobb sikerrel. Még mindig sírtam, de már nem annyira. Hallottam, hogy a többiek valamit beszélnek, de nem értettem tisztán. Csak annyit tudtam kivenni, hogy Alice megérzett valamit. De többet nem. Meg igazából nem is figyeltem rájuk szinte. Hirtelen valami nekiugrott Nessie-nek, mire én hangosan felsikítottam. Nagyon megrémültem, nem tudtam, hogy mihez kezdjek.[...]


[...]Másik oldalamra érkezett Seth, éppen akkor, amikor Esme elkezdett húzni. Próbáltam visszanyúlni Sethez, de már nem értem el, ami miatt egy kicsit el voltam keseredve.

-Elena, most elviszlek hozzánk, oké? Ott te biztonságban leszel. – Esmé nézett komolyan a szemembe és magyarázta, hogy mire készül.

-Azt hogy érted, hogy én? A többiekkel mi lesz?

-Ők meg tudják védeni magukat, de most futás. – csuklómnál fogva húzott a kocsihoz. 

Hmm...

Sziasztok! :)
Készülőben van a friss. Viszont, mivel most kezd úgymond izgis lenni a sztori, ezért úgy gondoltam, hogy mielőtt felrakom a fejezeteket, mindig hozok belőlük kis részleteket. :D A kövi fejezetből az ízelítő délután jön. Így hajnali 1:24kor telóról kicsit vicces lenne xD Na de ez most mindegy. A lényeg, hogy délután jön a kis "morzsa".


Puszii: Vii^^

Kicsit gondolkodtam...

Igen, most jön az a rész, amit egy csomóan utálnak, köztük én is. De hát ha egyszer ez van, akkor ez van. A történet elején még rengeteg komment érkezett, de már egyre kevesebb. Van egy-két ember, aki mindig ír és nekik nagyon köszönöm, de ha nem kapok elég véleményt, akkor nem tudom megírni a következő fejezetet. :SS Nem tetszik vagy mi? Mert akkor mondjátok meg, hogy mi nem tetszik és lehet rajta változtatni. :D Csak én úgí gondolom, hogy 24 olvasóból össze lehetne hozni jópár kommentet. Amikor még nem volt ennyi, akkor még 10 komi is összejött, most meg már csak ilyen 2-3-4. Azt hiszem, hogy egy-két "azt tetszett benne, hogy..." vagy "az nem tetszett, hogy..., mert..." azért jó lenne... 

Arra a döntésre jutottam, hogy szünetelni fog a blog, de a döntésem SZERDÁIG megváltozhat. Viszont ez csak rajtatok múlik. :) Kicsit el vagyok keseredve, de mondom, szerdáig még megváltozhat a döntésem. Rajtatok áll! 

Puszii: Vii^^