12. fejezet - "Bemutató"

bocsánat, hogy ilyen későn jött, de remélem tetszeni fog :$ :$

//Elena szemszöge//

Csak egy valaki maradt ott velem, Nessie. Tekintetemet rá szegeztem, amolyan te-nem-mész? kifejezéssel, mire ő csak megcsóválta a fejét. Ahogy odanéztem, el is kezdték a „bemutatót”… 

Össze-vissza, elszórtan helyezkedtek el. Nem tudtam, hogy mire számítsak, ezért csak vártam és figyeltem az eseményeket. Hirtelen a „farkasokból” hangos morgás tört elő, mire a Jasper nevű vámpír elégedetten elmosolyodott. Egy pillantást vetettem rá, majd mikor már a srácokat néztem, azt vettem észre, hogy testük remeg, különösen Paul-é. Furcsán néztem, hogy mi fog ebből kisülni, de nem számítottam semmi jóra. Már mindannyijuk teste rettentően remegett, és hirtelen Paul-ból egy vicsorgó, óriási farkas tört elő. Kissé megrémültem, nyeltem is egy nagyot, Nessie-re néztem, de ő csak vigyorgott. Fogalmam sincs, hogy mi volt ezen olyan mókás, de ő valószínűleg jól szórakozott.

-Tök buli! – na ezt most már tényleg furcsának tartottam. Mosolyogva nézi végig, ahogy ezek itt széttépik egymást és még bulinak is tartja? Hjjajj…

Tekintetemet ismét a többiek felé fordítottam, de már csak óriási, vicsorgó farkasokat és támadópózban álló vámpírokat láttam. Féltem, hogy még a végén megölik egymást, de ezt a gondolatot inkább ki is vertem a fejemből. Ekkor Cullenék villámgyorsan a farkasok felé vették az irányt. Kicsit előrébb hajoltam, majd combomon megtámaszkodtam könyököm segítségével. Türelmesen figyeltem az eseményeket, de legszívesebben odamentem volna és azonnal leállítottam volna az egészet. Nem volt jó nézni, hogy az én „szórakoztatásomra” csinálják ezt. Csak annyit láttam, hogy a bátyámék hirtelen összeütköznek Cullenékkel, de többet nem nagyon láttam, mert óriási port kavartak maguk körül. Láttam egy-egy alakot kitűnni, de végül már minden tisztán kirajzolódott. Hangos morgások és hörgések hallatszódtak felőlük, de ez volt a kisebbik gond – számomra -, mert attól jobban féltem, hogy esetleg megsebzik egymást. Még az sem nyugtatott meg, hogy van köztük egy orvos, aki gyorsan el tudja őket látni. Ami a legjobban meglepett, az a kis Alice harciassága. Úgy pattogott mindenfelé és olyan – látszólag – erőseket ütött az egyik farkasnak, hogy az csak na, de valószínűleg egyiküknek sem fájt.

Jasper maga volt a higgadtság és a nyugalom. Néha tett egy lépést balra, néha tett egy lépést jobbra, néha egy-egy jól irányzott ütés, de semmi több. Arcáról is csak a higgadtság tükröződött.

Edward mindig gyorsan ellenfele mögött termett, akire azonnal le is csapott. Ő sem tűnt különösebben izgatottnak, annál inkább az látszódott az arcán, hogy próbálja visszafogni magát, nehogy valóban sérüléseket okozzon.

Emmette szintén gyorsan mozgott, akárcsak a többi családtagja, de ő inkább erejével próbált győzedelmeskedni. Arcán minden egyes pillanatban ott volt az a tipikus Emmette-vigyor, amitől egy kicsit nekem is jobb kedvem lett.

Egy valaki viszont nagyon kitűnt a többiek közül. Rosalie. Arcán látszódott, hogy nagyon is élvezi, amit csinál. Egyre agresszívebben ütötte a másikat, amire Nessie is felfigyelt. A farkas a földre kerül, mire egy hangos nyüszítés tört fel belőle, de aztán gyorsan fel is pattant és sántikálva elment az erdőbe. Rosalie-hoz dr. Cullen és Emmette siettek oda, akik rögtön le is fogták. Látszott a lányon, hogy tovább folytatná, amit nem is olyan régen elkezdett. Leah botorkált ki az erdőből, de nem jutott sokáig, mert összerogyott. Nessie-vel egyből felpattantunk, hogy a segítségére siessünk, mire a többi farkas is az erdőbe ment, ahol visszaváltoztak. Nem telt sok időbe, hogy odaérjünk, akkor már a fiúk is emberi alakjukban voltak Leah mellett. Seth guggolt először oda hozzá, megpróbálta magához téríteni.

-Leah? Leah? Leah?! – látszott rajta, hogy kétségbe van esve, ami a nővérét illet, de ez érthető. Tuti, hogy én is ki lettem volna akadva, ha Paul-lal ilyen vagy valami hasonló történik, ezért vetettem is rá egy pillantást, hogy neki nincs-e semmi baja, de szerencsére nem volt. Odaléptem Seth mellé és – bár lassan és félénken – kezemet a vállára helyeztem, és simogatni kezdtem. Reméltem, hogy sikerül ezzel megnyugtatnom valamennyire, de pár pillanat múlva felpattant engem majdnem fellökve és Rosalie felé indult, aki még mindig ingerült volt.

-Ezt még megbánod vérszopó!! – Sam-nek és Jared-nek sikerült visszafogniuk, hogy ne rontson neki, de hangjában lehetett hallani, hogy komolyan gondolja. Tele volt fenyegetőzéssel és volt benne egy kis él is. Nem láttam még ilyennek, de ez ebben a helyzetben érthető volt…legalábbis nekem igen. Hirtelen megfordult és nekilódult az erdő felé. Szerettem volna megállítani, de Paul intett, hogy hagyjam.

Carlisle egy megvető pillantást vetett Rosalie-ra, mire az lenyugodott. Emmette Leah-hoz lépett, akit gyorsan fel is kapott és úgy vitte be. Lassan mindenki elindult befelé. Szótlanul ment mindenki, csak én akartam valamivel megtörni a csöndet, de nem jutott eszembe semmi, mire Edward – megint – felnevetett.

-Ne törd magad, most mindenkinek jobb így. Hagyjuk egy kicsit leülepedni a dolgokat. – hangja barátságos volt, mint mindig. Válaszként csak bólintottam egyet, majd a földet pásztázva továbbra is követtem a többieket. Hamar beértünk a házhoz, mert gyors tempót diktáltak, amit kénytelen voltam tartani. Emmette és dr. Cullen egyből felmentek a vizsgálóba, mi a többiekkel pedig lent vártunk és vártunk és vártunk…

//Leah szemszöge//

Láttam a szőke csaj szemében, hogy nagyon szét akar verni. Morgott és vicsorgott is egyszerre. Nem foglalkoztam vele igazán. Amikor a többiek elindultak egymás felé, mi is így tettünk. De nagy hiba volt. Egyből állkapcson vert, ami rettentő fájdalmat okozott nekem. Próbáltam nem rá koncentrálni, de ezután még a gerincemet is eltalálta. Lassan az erdő felé botorkáltam, ahol visszaváltoztam, felkaptam ruháimat. Erőt vettem magamon, hogy vissza tudjak menni a többiekhez, de ahogy kiértem az erdőből, lábaim összecsuklottak alattam. Innentől kezdve se kép, se hang, egészen addig, amíg valami vizsgáló félében nem találtam magam. Agyardoktor és Emmette álltak fölöttem, de persze egyből megpróbáltam felkelni és elmenni innen, de mozdulni nem bírtam.

-A gerinced sérül meg Leah, itt kell maradnod pár napig. -  na király. Már csak ez hiányzott. Pár napot itt eltölteni. Eszembe jutott valami illetve valaki, aki az egyedüli lenne ebben a pillanatban, aki meg tudna nyugtatni.

-Seth merre ven? – tekintetemet a dokira szegeztem, de ő nem válaszolt. Nem nagyon erőltettem a témát, mert sejtettem, hogy vagy nincs rendben valami, vagy nincs itt. Márpedig ha valami nem lett volna rendben, akkor arról nem lett volna jó tudnom ebben az állapotban. Carlisle egy tűt közelített a karom felé, amit bele is szúrt. A fajdalom egy kicsit jobb lett, feltételeztem, hogy fájdalomcsillapítót adott. Elköszöntek mindketten, majd kimentek a szobából, gondolom a többiekhez…

//Elena szemszöge//

Nem kellett sokat várnunk, amíg Carlisle és Emmette feltűntek a lépcső tetején. Mindenki egyből feléjük rohant, kivéve engem. Engem most más érdekelt.

-Rendbe fog jönni, de pár napot itt kell maradnia. – ahogy a doki kimondta, hogy rendbe fog jönni, mindenki szívéről óriási kő esett le. Egyedül Rosalie arca volt ellenséges, de vele nem is foglalkoztak. Még Emmette sem.

-Ha szeretnétek, bemehettek hozzá. – mondta Carlisle, majd utat engedett a többieknek. Kérdően nézett rám, mire egy kicsit habozva, de bólintottam.

-Mindjárt megyek. – csak bólintott egyet, majd eltűnt. Vártam egy kicsit, majd háttal elindultam az ajtó felé, ahol gyorsan ki is surrantam. Körülnéztem, majd az erdő felé vettem az irányt. Amikor beértem, egy pillanatra megálltam. Nem tudtam, hogy merre induljak el. Tettem pár lépést, majd balra fordultam és arra mentem tovább egyenesen. Néha-néha megbotlottam egy-egy ágban, de csak mentem tovább, amerre vitt a lábam. Végül a parton találtam magam. Ismerős volt, amikor kicsi voltam, sokat jártam erre, de akkor nyár volt, nem pedig tél. Senkit sem találtam a parton, ezért leültem egy sziklára, és gondolkodni kezdtem. Tudtam, hogy valamit elfelejtettem, de nagyon. Nem hívtam fel anyut?! Gyorsan elő is kaptam a zsebemből a telefonomat, és remegő kezekkel tárcsáztam a számát. Sokáig csengett, kezdtem aggódni, hogy valami baj van, de ekkor beleszólt.

-Haló? – ásított egyet, valószínűleg felkeltettem, de nem érdekelt. Végre hallottam a hangját. Csak ez volt a fontos.

-Anyu, én vagyok az, Elena.

-Lena, drágám, kicsim minden rendben, a bátyád gondodat viseli? – hangja tele volt aggodalommal és örömmel is egyaránt.

-Persze, minden oké, Paul-lal is jól megvagyunk. De veled minden rendben?

-Persze, persze. Apádnak semmi nyoma…szerencsére. – kicsit felnevetett, mire belőlem is feltört egy kis kuncogás.

-Öh, ne haragudj kicsim, de most mennem kell, ígérem még beszélünk.

-Rendben anyu, vigyázz magadra! Szia! – ő is elköszönt egy halk szia kíséretében, majd kinyomta a telefont. Most már boldogabb voltam, hogy tudtam, minden rendben. A szikla kezdett egy kicsit hidegnek minősülni, és féltem, hogy felfázok. Sóhajtottam egyet, majd felálltam és mikor megfordultam beleütköztem valakibe.

-Szia! – meglepődtem…