22.fejezet

Na, hát akkor itt a 22. fejezet, ahogy ígértem. Remélem nem lesz akkora csalódás...

//Elena szemszöge//

Arra még határozottan emlékszem, hogy Edward és Carlisle szedte le rólam őket. Utána már csak halvány emlékképek ragadtak meg bennem. Valami olyasmiről pusmogtak, hogy ki kell szívni belőlem a mérget, mielőtt még átváltozom.

Igazság szerint csak egy dolog aggasztott most. Mégpedig az a tény, hogy a szüleim vámpírok.

Nem tudom hova kerültem, de minden olyan fényes volt. Fényes és fehér. És hihetetlenül nyugodt. Lassan felültem és körbenéztem. Nem volt ott rajtam kívül senki. Előttem egy hosszú folyosó volt, aminek a végén vakító fénysugár volt. Tőlem nem messze volt egy pad. Nem értettem, hogy hova kerültem. Csönd és üresség. Ez volt jellemző az ismeretlen helyre.

Feltápászkodtam és odamentem a padhoz. Lépteimtől visszhangzott az idegen terep. Óvatosan leültem, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy hol is lehetek.

- Talán meghaltam?  - nem is kérdésnek szántam, hanem igazából csak hangosan gondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok. Viszont, ahogy tovább kérdezgettem ezt magamtól lépteket hallottam. Megijedtem egy pillanatra, de aztán rájöttem, hogy az csak jó, ha nem vagyok egyedül ezen a furcsa helyen.

- Nem, gyermekem, nem haltál meg – válaszolta egy hang mögülem. Hátranéztem és egy nagy szakállas öregúr volt. Soha életemben nem láttam még, de rá volt írva, hogy tudja, miről beszél. – Még nem haltál meg. Ez a kapu a két világ között – magyarázta, miközben szépen lassan leült mellém.

- Én ezt…nem egészen értem… - mondtam halkan remélve, hogy felvilágosít a helyzetről.

Nem ilyesfajta reakciót vártam tőle, hiszen jót mosolygott rajtam, de én közel sem találtam ilyen viccesnek a helyzetet. Sóhajtott egy nagyot és elkomolyodott. Próbálta összegyűjteni a megfelelő szavakat, hogy én megértsem, de látszott rajta, hogy ez nem is olyan könnyű feladat.

- Tudod Elena, ez egy különleges hely – kezdte mondandóját. Kicsit megrémisztett, hogy a nevemet is tudja, de most ezzel nem akartam foglalkozni. Csak meg akartam tudni, hogy hogyan jutok ki innen anélkül, hogy valami bajom esne. – A folyosó egyik vége a mennyországba vezet, a másik vissza a földi élethez. Az, hogy melyiket választod, csakis rajtad múlik – fejezte be egyre halkuló hangon az öreg.

- De és én miért kerültem ide?

- Látom, még mindig nem érted teljesen. Haldokolsz gyermekem, haldokolsz – és megértettem. A földi életem vagy a mennyország. Carlisle-ék meg tudnak menteni vagy nem. Ez itt a tét. Egy percig elgondolkoztam, aztán felálltam és szembe fordultam az idegennel.

- Még van pár elintézetlen dolgom, úgyhogy még a földi életet választom.

- Helyesen döntöttél Elena – mosolyodott el, majd felállt és megölelt – Aztán csak vigyázz magadra. Én mindig itt leszek, ha veled történne valami – már mikor elkezdte a mondatát, hátrált, mire befejezte, el is tűnt.

Még mindig nem értettem, hogy ki az öreg, de azt tudtam, hogy ő rá számíthatok és azt is tudtam, hogy nem halhatok meg. Most nem. Fogtam magam és elindultam az ellenkező irányba, mint az ismeretlen reménykedve, hogy túlélem ezt az esetet…

Hirtelen kipattantak a szemeim és a nyakamon szörnyű, szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Kapkodni kezdtem a levegőért, de az is alig ment. Összevissza forgattam a fejem, próbáltam keresni valakit, aki megnyugtat, de csak annyit éreztem, hogy mindenfelől próbálnak lefogni, hogy ne ficánkoljak. Hát, ez sikerült is.

Kiabálni kezdtem a fájdalomtól, de továbbra sem hagytak menekülni. Szívesen visszamentem volna abba az ismeretlen világba, mert ott mindebből semmit sem éreztem. Semmi fájdalmat, semmi kínt, semmi szenvedést. De ezt nem tehettem.

Hirtelen valami vagy inkább valaki rátapadt a nyakamra. Még jobban fájni kezdett. Egyszerűen nem lehetett semmihez sem hasonlítani.

A gondolatok csak összevissza kavarogtak a fejemben, de szinte mindegyik arról szólt, hogy mi történik? Időm sem volt végiggondolni, hiszen ismét elvesztettem az eszméletemet.

Ismét a fehér folyosószerű úton voltam. Az öreg ott állt tőlem nem messze, de meg sem mozdult.

- Nem vártalak ilyen korán vissza – közölte semleges hangon.

- Én sem számítottam arra, hogy ilyen hamar ismét idevet a sors.

- Ez nem a sors gyermekem – kezdte, majd felém fordult és megindult – ez a halál küszöbe. Innen már tényleg nem nagyon van visszaút. Ha élni akarsz, küzdened kell. Nem adhatod fel ilyen könnyedén – szavait hallva rájöttem, hogy igaza van. Nem szabad feladnom az életet most. Most, amikor már kezdett minden jól alakulni egy bizonyos téren.

- Azt hiszem, nekem egy darabig még nincs itt dolgom – jelentettem ki határozottan, miközben tekintetemet rá emeltem.

- Ezt már szeretem hallani.

- Ne várjon rám egy hamar, mert sokáig nem jövök. Viszlát! – fejeztem be, majd hirtelen minden eltűnt…

Egy ágyon feküdtem immáron, amikor magamhoz tértem. Gyorsan felültem és körbenéztem. Ziháltam, mintha lefutottam volna a maratont, pedig nem csináltam semmit. Csak… megijedtem, hogy talán tényleg ott kell maradnom mindörökre, azon a fehér és nyugodt helyen. Lehet, hogy nem is lett volna olyan rossz, de az Ő hiánya megőrjített volna. Nem bírtam volna ki egyszerűen Nélküle. Az érintése, a beszéde, a mosolya, a közelsége nélkül.

Lassan visszafeküdtem, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó.

- Bejöhetek? – Carlisle volt az.

- Persze – feleltem halkan, majd ismét visszakúsztam ülő pozícióba.

- Hát, mit is mondhatnék? Nem volt túl sok esélyed. Rengeteg vért veszítettél és a méreg is eléggé szétterjedt a szervezetedben. Talán, ha egy perccel vagy mindössze fél perccel később cselekszünk, most nem lennél itt – szavait teljesen megértettem. Lehet, hogy most halott lennék és azon a fényes helyen lennék, ahol a képzeletemben voltam – Viszont hála annak, hogy ilyen erős a szervezeted, most is itt vagy – fejezte be kicsit elmosolyodva.

- Én, én… én nem is tudom, mit mondhatnék…

- Nem kell semmit sem mondanod. Csak annyit ígérj meg, hogy ezentúl jobban fogsz magadra vigyázni, rendben?

- Ígérem.

- Helyes. Most viszont pihenned kell. Aludj egyet, és majd később visszajövök ellenőrizni. Ha nem bírnád ki, hogy ne kelj ki az ágyból, akkor mindenki lent van a nappaliban, oké?

- Jó.

- Viszont inkább a pihenést ajánlom – zárta le a témát és kiment. Visszazuhantam a hátamra és megpróbáltam aludni, de nem ment. Őt akartam magam mellett tudni. Felkelni nem volt erőm, ezért nem mentem le, csak szimplán elképzeltem, ahogy megérint, megcsókol, simogat, becézget. Annyit képzelődtem, hogy a végén már csak arra eszméltem fel, hogy ismét nyílik az ajtó.

- Elena? – kérdezte egy ismerős hang.

- Seth? – feltornáztam magam és az ajtó felé néztem. Ott állt egymagában, mint valami tökéletes félisten. Nagy léptekkel vágott át a szobán és mikor hozzám ért, átölelt. Egy darabig így voltunk, meg sem mozdultunk. Mélyen beszívtam bőrének illatát és élveztem érintésének minden pillanatát. Nem akartam elengedni sosem, de tudtam, hogy ez természetesen lehetetlen.

Kis idő elteltével lassan elengedett és a szemembe nézett.

- Azt hittem …elveszítelek – mondta tömören, majd ismét magához szorított. Most éreztem igazán, hogy Ő sem akar elengedni, mert csak jobban és jobban kezdett szorítani. Nem foglalkoztam vele, hogy szinte levegőhöz sem jutottam, mert olyan közel volt, mint talán még soha. Meg akartam állítani az időt. Nem akartam semmi mást, csak Őt és az Ő ölelését.

- Nem veszítesz te el engem. Nem úszol meg… - próbáltam kicsit oldani a feszültséget, ami látszólag sikerült is, mert halvány mosoly jelent meg szája sarkában.

- Örülök, ha nem úszlak meg… - hangja selymesen érintette fülemet, majd lágy csókot lehelt ajkaimra és magával rántott az álom…