19. fejezet

na hát itt is a fejezet. :D A héten már ne számítsatok frissre, mert nyelvvizsgázok, de a jövőhéttől a tietek vagyok :D

Vii^^

//Seth szemszöge//

-Többen vannak és ez nem a Volturi. – Carlisle vette magához a szót és éreztem, hogy komolyan mondja. Viszont, ha többen vannak, akkor valószínűleg újszülött vámpírok. De hogy kerültek ide?

Értetlenül álltunk az egész előtt. Mindenki csak jobbra, balra nézelődött, hátha a másik tud róla valamit, de semmi. Azt sem tudtam, hogy Carlisle honnan tudhat erről az egészről. Egy pillanatra elnéztem a kis közösségi ház felé, de Edward egyből megnyugtatott.

-Azt mi elintéztük… Nem tudnak semmit. Biztosítottuk az egész környéket.

-Akkor jó… - mondtam megnyugodva, mert semmi szükség nem volt rá, hogy még a lakosság is tudjon a vámpírokról, meg rólunk. Tényleg már csak az hiányzott, de tényleg.

Egy darabig még értetlenül álltunk, aztán ismét a doki kezdett beszélni.

-Szerintünk, értem itt ezalatt Alice-t és jómagamat, délről jöttek, de a többiek nem hiszik, hogy ide merészkednek olyan messziről. Túl kockázatos lenne nekik. De ez volt Alice látomásában… - még mielőtt folytatni tudta volna a mondandóját Rosalie vágott közbe.

-Még Alice is tévedhet…

-Ezúttal nem hiszem – folytatta Carlisle. – Most valahogy én is ezt érzem, hiába lenne nekik kockázatos, de valahogy most száz százalékig megbízom Alice megérzésében. És egyébként is, mi jobb ötleted van, honnan jöttek volna? – kérdezte Carlisle halál nyugodtan. Látszott rajta, hogy nagyon bízik a lányában. Elképesztő, hogy milyen bizalom van ebben a családban és, hogy mennyire együtt vannak, még ha nem is látszik néha. Leah-val nagyjából mi is ilyenek vagyunk. Sok vita meg stb, de mégis szeretjük egymást és tudjuk, hogy csak jót akarunk egymásnak, mert testvérek vagyunk, na de ennyit az érzelmekről. Carlisel feltett Rosalie-nak egy kérdést. Mindenki várta a választ, szemünket rá szegeztük, de csak nem szólalt meg. Behúzta fülét, farkát a szőke, de Paul-on látszott is, hogy nem állt volna jót magáért, ha most még a csaj is elkezd visszaszólni. Megértem, hogy tele volt aggodalommal, hiszen én is. Nem csak a titok miatt aggódtam, hanem Elena miatt is…

//Elena szemszöge//

Én egyre csak zokogtam és zokogtam. Olyan szorosan öleltem magamhoz Nessie-t, amennyire csak tudtam, mert benne megbíztam. Ő valahogy olyan…emberi volt. Annyira természetes és kedves, hogy az már szinte emberi.

-Csssss… - próbált csitítgatni, kisebb nagyobb sikerrel. Még mindig sírtam, de már nem annyira. Hallottam, hogy a többiek valamit beszélnek, de nem értettem tisztán. Csak annyit tudtam kivenni, hogy Alice megérzett valamit. De többet nem. Meg igazából nem is figyeltem rájuk szinte. Hirtelen valami nekiugrott Nessie-nek, mire én hangosan felsikítottam. Nagyon megrémültem, nem tudtam, hogy mihez kezdjek.

Jasper termett mellettem és tudtam, hogy az a hangulatirányítós izé bigyót használja, mert kezdtem megnyugodni. Nem is tudom. Az infarktus, a szívroham és a stroke kerülgetett. Azt hittem ott leszek rosszul. Másik oldalamra érkezett Seth, éppen akkor, amikor Esme elkezdett húzni. Próbáltam visszanyúlni Sethez, de már nem értem el, ami miatt egy kicsit el voltam keseredve.

-Elena, most elviszlek hozzánk, oké? Ott te biztonságban leszel. – Esmé nézett komolyan a szemembe és magyarázta, hogy mire készül.

-Azt hogy érted, hogy én? A többiekkel mi lesz?

-Ők meg tudják védeni magukat, de most futás. – csuklómnál fogva húzott a kocsihoz. Futás közben néha hátrapillantottam Sethék felé, akik már farkas alakban harcoltak. Mikor a kocsihoz értünk, Esmé kinyitotta nekem az ajtót, gyorsan be is pattantam és ő is gyorsan a helyére sietett. Beindította a kocsit és beletaposott a gázba. Valami nem éppen kellemes dolog lehetett, amiről beszéltek, főleg, ha Alice megérzése is szerepet kapott benne. Az ablak felé fordultam, mert meg akartam nézni, hogy mi is folyik ott, de olyan gyorsan mentünk, hogy mire odanéztem, már rég elhagytuk a helyet. Teljesen össze voltam zavarodva.

Menet közben nem szóltunk egymáshoz. Hamar a házhoz értünk. Mondjuk nem csoda, mert mentünk vagy 220-szal. Esmé egy pillanat alatt kiszállt és az én oldalamra sietett. Kisegített a kocsiból és csuklómnál fogva behúzott a házba. A nappaliba mentünk. Ott a kanapéra ültetett és leguggolt. Látszott rajta, hogy valami fontosat akar mondani, de elég nehezen szedte össze a gondolatait.

-Figyelj! – kezdte el mondandóját, de aztán nem igazán akarta elmondani, hogy mi is a helyzet. Egy darabig csöndben ültünk, de aztán végül folytatta. – Ezek…újszülött vámpírok. Nagy veszélyt jelentene, főleg az emberekre. Még fiatalok és nem tudják kordában tartani az erejüket, főleg nem tudják tartóztatni magukat az emberi vértől. Nem tudjuk, hogy ki csinálhatta ezt, de nagyon úgy néz ki, hogy délről jöttek. Nem mehetsz el innen! Megértetted? Itt vagy a legnagyobb biztonságban, mert meg tudunk védeni. Mondanám, hogy menjél La Push-ba, de ezeknek nincs határvonaluk úgy, mint nekünk. Ezek tudatlanok ilyen szempontból, viszont nagyon erősek. Világos? – nem is mertem már megszólalni. Hát erről beszéltek. Új vámpírok. Új vámpírok egyenlő nagyobb veszéllyel. Nagyobb veszély egyenlő azzal, hogy itt kell maradnom. Az, hogy itt kell maradnom egyenlő azzal, hogy nem mehetek La Push-ba. Az, hogy nem mehetek La Push-ba egyenlő azzal ,hogy kevesebbet láthatom Seth-et.  Legszívesebben most elmentem volna La Push-ba, de tudtam, hogy nem tehetem. Nem szabadott elmennem. És ha már Esmé is aggódik, akkor tényleg húzós az egész. Csak bólintottam egyet, mire ő szorosan magához ölelt.

-Remélem, tudod, hogy ez csak a te érdekedben tesszük?

-Hát…most már igen. – elengedett és megfogta a kezem. Annyira jó volt hozzám, de mindegyikőjük, mint még soha egy „idegen” sem. Hiszen alig ismertem őket még.

-Helyes! Viszont most pihend ki magad! Fent az emelten jobbra az első szoba. Ott le tudsz feküdni. Az üres. Nyugodtan, ha találsz valamit, akkor rakd csak félre, bár szerintem minden a helyén van.

-Esmé… - elengedtem a kezét és olyan szorosan átöleltem, amennyire csak tudtam. - …én…annyira köszönöm, hogy ilyen jók vagytok hozzám. Pedig alig ismerjük egymást. Úgy kezeltek, mintha valami különös személy lennék, pedig csak egy egyszerű lány vagyok. – miközben hálálkodtam, néhány könnycsepp gördült le az arcomon, amiket aztán Esmé törölt le.

-Jajj, ne légy ilyen butus! Hiszen ez csak természetes. Paul húga vagy. Paul pedig…a…barátunk. És a barátunk barátja a barátunk. És igen, különleges vagy. Mert te vagy Elena Stewart. És Nessie is nagyon szeret. És, akit az unokám szeret, azt mi is szeretjük. Már pedig Nessie nem szeret meg akárkit. Szinte húgának tart már. – szemeim csillogtak e szavak hallatán. Nem tudom, de annyira…megtisztelőnek éreztem, hogy így gondolkodnak rólam, főleg Nessie. Őt én is nagyon megkedveltem. Nem tudtam mit hozzáfűzni, mert még mindig az elhangzottak kavarogtak a fejemben. Kimondhatatlanul jó érzés volt.

-Most viszont sipirc aludni! Jó éj! – nyomott egy puszit a homlokomra, majd rám mosolyogott és a lépcső felé terelgetett.

-Megyek már, megyek már. Jó éjt! -  gyorsan felspuriztam a lépcsőn, abba a szobába, amelyikbe Esmé mondta. Felkapcsoltam a villanyt és egy modern, tiszta szoba tárult elém. Minden a helyén volt, ahogy Esmé sejtette. Már szinte anyám helyett anyám volt. Mivel fáradt voltam, nem igazán csináltam semmit, csak az ágyhoz mentem és ledőltem. Sokat gondolkodtam, hogy vajon a többiek mit csinálhatnak, harcolnak-e még, vagy már mindannyian épségben hazamentek-e? Egészen addig ilyesfajta gondolatok cikáztak a fejemben, amíg el nem aludtam.

Másnap…