21. fejezet

hát itt a friss. jó olvasást. már, ha van még, aki olvassa. :D

azért egy 5-6 kominak örülnék :$

//Elena szemszöge//

Jasper felcibált a szobába, ahol korábban még békésen aludtam és leültetett az ágyra. Én csak tovább zokogtam és zokogtam és zokogtam…Igyekeztem meglógni, de mindig visszanyomott az ágyra. Leguggolt elém, kezeit a combomra helyezte - ezzel is gátolva, hogy megszökjek -, és próbált csitítgatni. Amikor a szemébe néztem, láttam, hogy az az érzelemmanipulálós cuccot akarja használni, ezért gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Még egy jó darabig próbálkozott vele, de aztán feladta. Felült az ágyra, magához húzott, átölelt és én valószínűleg elaludtam, mert innen teljes kép- és hangszakadás...

Reggel, úgy tíz óra körül riadhattam fel. Fogalmam sincs, hogy mitől ijedtem meg ennyire, de valami nagyon megrémisztett. Talán a tudat, hogy úgy láttam Őt. Igen, biztos ez. Aggódtam. Nagyon aggódtam. Sőt, mi több. Féltem. Féltem, hogy elveszítem őt, féltem, hogy nem hallhatom többet a hangját, féltem, hogy nem érezhetem többé az érintését és féltem, hogy egyedül maradok. Vele úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mellette úgy éreztem, hogy vagyok valaki. Egy olyan valaki, aki nem értelmetlenül jött a világra, hanem céllal. Még most sem tudom, hogy mi a célom, de azt, hogy, hogy érzek legbelül valamit, ami miatt már érdemes volt megszületni, azt érzem. Érdemes volt Miatta megszületni, mert megismerhettem Őt. Talán Ő az, aki miatt érdemes élnem. És visszatérve az érzelmekre, igen, érzek valamit. És az a valami nagyon erős. Elég nehéz szavakkal körüljárni, hogy mit is érzek iránta. Talán tettekkel lehet a legjobban megmutatni. De én most mégis megpróbálom elmondani. Azt hiszem, a legjobb szó rá a szerelem. Igen, ez szerelem. És úgy gondolom, hogy ő is valami hasonlót érez. Sőt, ebben száz százalékig biztos vagyok. Ez nagyon erős szerelem. Nem, nem is nagyon erős szerelem, hanem valami elszakíthatatlan kötelék van köztünk.

Úgy éreztem, hogy ha most bekövetkezik, amire a legkevésbé akartam gondolni, azt nem élem túl. Nem. Azt nem. Nem élném túl, ha elveszíteném. Magányos lennék. Nem, nem is az, hogy magányos lennék, belebetegednék, hogy Ő nincs mellettem. Nem lenne, aki úgy szeretne, mint Ő. Nem lenne, aki úgy vigyázna rám, mint Ő. Nem lenne, aki úgy nézne rám, mint Ő. Nem lenne, aki úgy érintene meg, mint Ő. Nem lenne, aki miatt úgy érezném, hogy lenne értelme élnem. Egyszerűen képtelen lennék nélküle élni.

Gyorsan ki is vertem az ilyesfajta rossz gondolatokat a fejemből és inkább azon voltam, hogy kikászálódjak az ágyból. Még a tegnapi ruhám volt rajtam, de valahogy most ez zavart talán a legkevésbé. Jobban izgatott, hogy milyen állapotban lehet Seth.

Gyorsan felültem, kikúsztam az ágyból, beszaladtam a fürdőbe és próbáltam valahogy emberi arcot ölteni, ami kisebb-nagyobb sikerrel össze is jött, de inkább kisebbel. Odasétáltam halkan az ajtóhoz, rátapasztottam a fülemet és hallgatózni próbáltam. Egy kis neszt sem észleltem, ezért halkan lenyomtam a kilincset, kitártam az ajtót és kimentem körülnézni. Síri csönd és hullaszag. Az utóbbi nem szó szerint, de tényleg nagy csönd volt. Halkan elindultam a lépcső irányába. Mikor a legfelső lépcsőfokhoz értem és lenéztem, csak annyit láttam, hogy mindenki jókedvűen díszíti a házat szilveszter alakalmából. Viszont Seth-et nem láttam sehol. Egy darabig még néztem, amint tevékenykednek, mivel nem vettek észre. Aztán Alice pillantott meg először.

-Elena! Gyere! – kiáltotta el magát meglepően boldogan. Nem is tudtam mire vélni, hogy hogyan lehet ilyen jókedve, miközben történt az a bizonyos eset.

Lassan lementem a többiek irányába. Mindannyian kicsattanó örömmel rakosgatták ide-oda a díszeket, még Rosalie is, ami nagy szó. Halovány mosoly ült ki az arcomra, mert ennyi mosolyogós ember…illetve vámpír között nem lehet fapofával közlekedni. Esme az ajtó felé sandított mire én is. Az nyitva volt. Kérdően néztem rá, mire leeset, hogy azt szeretné, menjek ki.

-Viszont erre szükséged lesz. – mondta Carlisle, miközben a kezembe nyomott egy kabátot. – Odakint esik a hó.

Felvettem a kabátot, majd elindultam az ajtó felé, mert már furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet ott kint. Mikor kiértem, valóban esett a hó, de nem láttam semmit és senkit. Zsebre dugtam a kezeimet és úgy sétáltam tovább. Már kezdtem azt hinni, hogy tök értelmetlen volt kijönnöm és itt fagyoskodnom, amikor egy forró kéz ért a vállamhoz. Lassan megfordultam, és amikor megláttam, hogy ki az, hatalmas kő esett le a szívemről. Itt állt velem szemben épen és egészségesen életem szerelme. Nem tudtam elhinni, hogy semmi baja sincs, hiszen tegnap még ott feküdt bent a padlón vérezve. Értetlenül néztem rá, mire Ő azzal a szokásos édes mosolyával rám vigyorgott. Hát, én azt hittem, ott olvadok el a látványtól, persze, csak képletesen. Mikor szóra akartam nyitni a számat, ujját az ajkaimra helyezte és lecsitított.

-Css! Ne mondj semmit! Itt vagy te. Itt vagyok én. Ez a lényeg. – búgta halkan, majd finom forró csókot hintett ajkaimra…

//Seth szemszöge//

Miután túlvoltam az életveszélyen, még egy kicsit pihentem, de nem bírtam egész éjszaka aludni. Egyfolytában Elena járt a fejemben. Végig csak őrá tudtam gondolni.

Hamar eljött a reggel és az irányt a Cullen ház felé vettem egyből, mivel tudtam, Elena még ott van. Nem változtam át, mert nem voltam benne biztos, hogy nincsen-e itt egy idegen vámpír sem, ezért nem akartam feltűnést kelteni, és mint normális ember mentem a vámpírbarátainkhoz. Hiába esett a hó, én egyáltalán nem fáztam, bár mondjuk ez nem is csoda, hiszen farkas vagyok.

Gyalog kicsit sokáig tartott az út, de megérte. Elena még aludt, ezért kimentem a kertbe sétálni. Bóklásztam egy kicsit, majd csak álltam a hóesésben és vártam, hátha feltűnik valahol az a csodás lány, akiről már egészen biztosan ki merem jelenteni, hogy ő a lenyomatom. Nem is kellett sokáig várnom. Háttal állt nekem, ezért biztos voltam benne, hogy nem vett még észre. Halkan odasétáltam hozzá és kezemet finoman a vállára helyeztem. Meglepetten nézett rám, mire én csak elmosolyodtam. Annyira jó volt őt látni, hogy az valami hihetetlen. Legszívesebben éjjel-nappal vele lettem volna, bár ez sajnos. Passz, hogy mit akarhatott mondani, de még mielőtt bele kezdett volna, megakadályoztam ebben.

-Css! Ne mondja semmit! Itt vagy te. Itt vagyok én. Ez a lényeg. – suttogtam, majd egy megajándékoztam egy forró csókkal. Nem tartott sokáig, hiszen eltolt magától és máris belekezdett mondandójába.

-De hát te tegnap…te tagnap…te…

-Elena… Te tegnap úgy láttál, ahogy sosem szabadott volna. De most már minden rendben, oké? – kérdeztem, miközben az arcáról legördülő könnycseppeket töröltem.

-Mosolyogj! Az áll neked igazán jól! Olyankor olyan vagy, akár egy csiszolatlan gyémánt. Az én gyémántom. – ismét megcsókoltam, de ez már hosszabb csók volt. Egy darabig még táncot jártak ajkaink, majd elmentünk egy kicsit sétálni. Csak mentünk egymás mellett és beszélgettünk. Tudtam, hogy valami nem okés, csak azt nem, hogy mi. Lenéztem és láttam, hogy kezünk csak teng s leng. Ennek egy mozdulattal véget vetettem, mikor finom kezét az enyémbe zártam…

//Elena szemszöge//

Mikor megfogta a kezem, elmosolyodtam.

Egy darabig még sétáltunk és beszélgettünk teljesen jelentéktelen dolgokról, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy kezd sötétedni.

-Ideje visszamenni. Szilveszter van! Bulira fel! – mondta lelkesedéssel a hangjában Seth, majd elkezdett visszaráncigálni a ház felé. Eleinte vonszoltattam magam, de utána már egymás mellett kocogtunk az úti célunk felé. Hamar megérkeztünk és Alice egyből elénk is pattant. Lefejtette rólam a kabátot és valamit nagyon magyarázott, csak én éppen követni sem bírtam. Totálisan fel volt pörögve a csaj.

-Mi van? – kérdeztem tök bambán, mint egy zombi.

-Buli van! Nem lehetsz ilyen ruhában?! Gyere, keresünk valamit. Nessie pedig intézi majd a többit. – értetlenkedve álltam előtte. Na ne. Ehhez most semmi kedvem sem volt. Lehet, hogy csövesen néztem ki – aminek igen kicsi az esélye -, de én Vele akartam lenni.

-Milyen többit?

-Hát a hajadat, meg ezeket… Tudod??

-Most ne! – kérleltem Alice-t óriási bociszemekkel, de nem nagyon volt sikeres az akcióm. Szigorúan nézett rám, majd megfogta a csuklómat és felráncigált a szobájába.

-Igazság szerint már ki is készítettem neked egy ruhát. – vallotta be most már sokkal nyugodtabban. – Nem nagy cucc, de ez lenne az. – mutatott az ágyon fekvő gyönyörű ruhára. A lélegzetem is elállt a látványtól. – Igazság szerint ezt neked varrtam. – fejezte be szerényen, ami nem vallott rá. Nagyon tetszett a legújabb kreációja. Igazán fantasztikusan festett, csak úgy egymagában is.

-Alice ez… - nem tudtam szavakkal leírni, hogy mennyire tetszik.

-Szörnyű? – puhatolózott óvatosan.

-Nem, dehogy is. – legyintettem most már magamhoz térve. – Ez egyszerűen fantasztikus. – ismét ámulatba ejtett a ruha, amit nekem varrt. Kivételesen alig vártam, hogy felvegyem.

-Jajj, nagyon örülök.  – ujjongott Alice, majd szorosan magához ölelt örömében. – Most viszont vedd fel! Ha szégyenlős vagy, akkor ki is mehetek.

-Nem, nem gáz, maradj csak. – mondtam, majd egy kis segítséggel, de felcibáltam magamra a gyönyörű ruhát. Pontosan passzolt a vonalaimhoz, mintha csak rám öntötték volna.

-Nagyon csini vagy. – jelentette ki, miközben odaszökdécselt hozzám. Megforgatott párszor, majd behívta Nessie-t, hogy megcsinálja a hajam.

-Alice, erre tényleg nincs szükség.

-Nyugi, egyszerű lesz, lényegében csak kivasaljuk, és megoldjuk, hogy ne legyen ilyen…szénaboglya.

-Kösz. – köszöntem meg egy nem túl őszinte mosollyal az arcomon. Nem is láttam, hogy Nessie mikor lépett oda mellénk, de rögtön lenyomott egy székbe, a tükör elé.

Átfésülte a hajamat egy jó párszor, hogy sima legyen. Előkapta a hajvasalót, amivel a lágyan hullámos fürtjeimet egyenessé varázsolta. Érdekes módon nem raktak fel egy tonna sminket az arcomra, csak egy vékony réteg alapozót és egy kis szempillaspirált.

Hamar készlettünk, nagyjából egy háromnegyed óra alatt a tegnapi ruhás, szénaboglya hajú énemből egy csinos, partyra kész lányt varázsoltak. Egy elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy munkájuk jól sikerült. Hirtelen mindketten eltűntek, de mire kettőt pislogtam, már vissza is tértek. A bulira szánt ruhájukban álltak mindketten mellettem. Nagyon csinosak voltak. Nessie egy pink pántos ruhában tündökölt, míg Alice egy lila pánt nélküliben. Össze sem mertem magam hasonlítani velük. Túl szépek voltak.

Pár pillanatig még álltunk, de aztán kirángattak a szobából és lementünk a többiekhez. Mindenki az alkalomhoz illően öltözött.

Esme egy gyönyörű olíva zöld alkalmiban virított Carlisle mellett.

Rosalie egy egyszerű fekete szintén pánt nélküli ruhát viselt, akár csak Alice. Ezen azonban voltak strassz kövek is, melyek mutatóssá tették.

Bella egy egyszerű, drapp színű ruhát viselt. Olyan egyszerű volt. És pont ez az egyszerűség tette olyan csinossá. Visszafogott, ámbár nőies.

Meglepetésemre a falka is itt volt. Nem is tudtam, hogy miért meglepetés, de nem számítottam rájuk, csak Seth-re.

Leah kitett magáért. Még sosem láttam így. Gyönyörű volt abban a fekete-fehér ruhában. Csak az arckifejezésén kellett volna egy kicsit finomítani és tökéletes lett volna.

Lassan lesétáltunk a lépcsőn. Amikor az utolsó lépcsőfokhoz értünk, Seth jött elém és nyújtotta kezét. Kezemet az övébe helyeztem és így mentünk tovább a többiekhez.

Eleinte nem nagyon csináltunk semmit, még csak 11 óra volt. Beszélgettünk és élveztük egymás társaságát.

-Paul, ugye most ihat Elena? – tette fel a kérdést a bátyámnak Carlisle. Mivel még kiskorú vagyok, ezért ez így necces lett volna, de Paul egy bólintással beleegyezett. Nem kellett sokáig győzködni. A doki ki is töltötte a pezsgőt mindenkinek, majd megálltunk egy félkörben. Mindenki az órát figyelte, s amikor éjfélt ütött, mindenki koccintott a másikkal.

-Boldog…új…évet… - kezdte Carlisle, a szavakat egyre halkabban és egyre komorabban mondva. Érezni lehetett a hangjában, hogy valami gond van. Kinéztem az ablakon és ott állt anya é apa. Nagyon meglepődtem. De igazából örültem. Letettem a poharamat az asztalra és kirohantam a hóesésbe a szüleimhez. Paul nagyon figyelt minket az ablakból, de hogy miért?

-Anya, apa! – ugrottam a karjaikba, bár ők nem viszonozták az ölelésemet. Nem értettem, hogy mi baj lehet velük. Olyan furcsák voltak. Még a szemük is rosszul állt. – Minden rendben? – kérdeztem aggódva. Anyámnak a haja az arcába omlott, apám arcát nem láttam tisztán a sötétben, de éreztem, hogy valami gond van.

Mikor elsöpörtem anya haját, megláttam az arcát, ami teljesen megrémisztett.

-Most már igen. – mondta halk, suttogó, recés hangon. Egy pár pillanatig még figyelt, aztán összenéztek apámmal és láttam, hogy szemfogaik megnyúlnak. Megfordultam és rohanni kezdtem, ahogy bírtam, de alig tettem meg két lépést és elkaptak. Egyszerre ketten kezdték szívni a nyakamat. Láttam, hogy a többiek, akik bent maradtak, elkezdtek kifelé rohanni. Arra még határozottan emlékszem, hogy Edward és Carlisle szedte le rólam őket. Utána már csak halvány emlékképek ragadtak meg bennem. Valami olyasmiről pusmogtak, hogy ki kell szívni belőlem a mérget, mielőtt még átváltozom.

Igazság szerint csak egy dolog aggasztott most. Mégpedig az a tény, hogy a szüleim vámpírok.

 ******Képek a ruhákról******

 

na, hát az a helyzet, hogy én jövőhéten 2 hétre elutazom. szóval, akkor biztos nem lesz friss, de amint hazajöttem, lesz. 

lehet, hogy még a héten jön egy friss, bár most el vagyok tiltva a géptől, mert rossz kislány voltam.xD most is sunyiban vagyok, de hát amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. szóval nem tudom, hogy lesz-e még friss a héten, de ha nem, akkor viszont egy dupla fejezet jön, miután hazaértem. :D

Puszii: Vii^^