20. fejezet - Nem, ez nem lehetséges?!?!

íme a friss, ehhez kérnék 5 komit^^

//Elena szemszöge//

-Megyek már, megyek már. Jó éjt! -  gyorsan felspuriztam a lépcsőn, abba a szobába, amelyikbe Esmé mondta. Felkapcsoltam a villanyt és egy modern, tiszta szoba tárult elém. Minden a helyén volt, ahogy Esmé sejtette. Már szinte anyám helyett anyám volt. Mivel fáradt voltam, nem igazán tettem semmit, csak az ágyhoz mentem és ledőltem. Sokat gondolkodtam, hogy vajon a többiek mit csinálhatnak, harcolnak-e még, vagy már mindannyian épségben hazamentek-e? Egészen addig ilyesfajta gondolatok cikáztak a fejemben, amíg el nem aludtam.

Másnap korán keltem, egyszerűen nem bírtam aludni az aggodalomtól. Ránéztem az órára, ami pont fél hetet mutatott. Egyeseknek ez korán van, egyeseknek nincs, nekem speciel nagyon korán. Tudtam, hogy ma van valami, de hogy mi? Hát, ezt magam sem tudtam. Abban is egészen biztos voltam, hogy elfelejtettem valamit. De nem tudtam pontosan, hogy mit. Egészen addig fogalmam sem volt róla, amíg rá nem néztem a telefonomra. December 30., anya szülinapja. Szerencse, hogy vasárnap van és nem hétfő, mert akkor még suliba is kellett volna mennem, de így nem. Gyorsan kikerestem a névjegyzékből anyut és megnyomtam a zöld gombot. Sokáig csöngött ki, de végül felvette. Egy érzelemmentes hang szólalt meg. Mintha nem is anyu lett volna.

-Haló. – köszönt, mintha nem jelezte volna ki a számomat, és nem tudta volna elég jól, hogy a szám az enyém.

-Szia anya, Elena vagyok. – köszöntem én is. Hangomből aggodalom tűnt ki, amire csak sóhajtott egyet. Nem értettem, hogy miért ilyen.

-Tudom. – mindössze ennyi volt a válasza. Ennyire méltatott.

-Ömm, azért hívtalak, hogy megmondjam, boldog szülinapot!

-Ennyi? – kérdezte továbbra is monotonon. Mintha le akart volna pattintani.

-Hát, még azt akartam kérdezni, hogy találkozhatnánk ma?

-Nem. – na itt teljesen lefagytam. Nem akart velem találkozni. A „régi anyám” még a bulikba is követett volna mondván, hogy biztonságban akar tudni és addig is velem lehet, de most, most rá sem ismertem. Ez nem az anyám. Hova lett a régi Sylvia Stewart? – És Paul-nak nem említhetsz semmit. Világos? Azt kell neki mondanod, hogy minden oké. – ezzel le is tette. Még válaszolni sem volt időm, de ő már letette. Az utolsó mondata szöget ütött a fejemben. Tehát nincs minden rendben. Azon tűnődtem, hogy mi nem lehet rendben, de nem jutott eszembe semmi ésszerű magyarázat. Apától már megszabadultunk. Ő is biztonságban van, én is biztonságban vagyok. A jegyeim jók, nem lehet egy szava sem. Kicsit aggódtam is, de inkább megpróbáltam nem rá gondolni.

Telefonomat az ágyra raktam, és felültem. Beletúrtam dús, vörös hajamba és kisöpörtem az arcomból, hogy lássak is valamit. A takarót lehúztam magamról és felálltam. Kicsit szédültem, mert még viszonylag kómás voltam, de nem estem el szerencsére. A szobából nyílt egy ajtó a fürdőszobába, amit gyorsan el is foglaltam. Belenéztem a tükörbe és hát, szó mi szó, elég ramatyul néztem ki. Pont, mint aki most kelt fel. Mivel most keltem fel. Hátat fordítottam saját tükörképemnek és a zuhany felé tántorogtam. Ledobtam ruháimat és beálltam a forró vízzuhatag alá. Jól esett, megnyugtatott. Pár pillanatra teljesen el is felejtettem, amit anyám mondott, de aztán újra bevillantak a szavai. Tényleg kezdtem aggódni érte. ~Valami biztos, hogy nem oké.~ gondoltam magamban. Egész biztos voltam benne, hogy valami nincs rendjén. Ismét próbáltam kiverni a fejemből az előbbi beszélgetést, miközben hajamra is engedtem vizet. Még egy jó tíz percig csak álltam csukott szemmel, mikor kopogást hallottam az ajtón.

-Elena, Alice vagyok, ha kinyúlsz a zuhanyzóból, akkor balra keresd a törölközőt. – mondta kedvesen. Szinte hallani lehetett a hangjából, hogy valami nyomasztja, de próbált kedvesen hozzám szólni.

-Oké, köszi. – válaszoltam halkan, de sejtettem, hogy meghallotta a vámpírhallása miatt. Még egy darabig álltam magamra folyatva a vizet, aztán elzártam. Balra kezdtem kutakodni türcsi után, ahogy Alice mondtam és rögtön a kezembe is akadt egy. Megtöröltem a hajamat, aztán magam köré csavartam a hófehér pamutdarabot. Kiléptem a zuhanyfülkéből és ismét a tükör felé sétáltam. Most már valamivel jobban néztem ki, nem voltam olyan sápadt, mint korábban. A fürdőszobapulton megláttam egy hajkefét, gondoltam nem olyan nagy gond, ha használom, ezért elkezdtem kifésülni a hajamat. Már majdnem végeztem, mikor Alice nyitott be hozzám. Ránéztem, de nem tudtam leolvasni semmit sem az arcáról. Odalépett hozzám és szorosan magához ölelt. Nem tudtam hirtelen, hogy mire föl ez, de volt egy tippem.

-Hallottam az előbbi beszélgetésedet anyáddal. – kezdte halkan egy sóhaj kíséretében. Egy gyors mozdulattal kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni és rémült tekintettel meredtem rá.

-De ugye Paul-nak nem mondasz semmit?

-Nyugi, a bátyád nem fog megtudni semmit. Sőt, ez a mi kis titkunk marad, oké? Csak Edward-ot kell majd lemeccselnem, de ő ha meg rájön, vagy valahonnan megtudja, akkor úgyis tartani fogja a száját, benne meg lehet bízni. – mondta Alice megnyugtató hangon. Annyira higgadtan mondta, hogy akarva, akaratlanul is hittem neki. – Most viszont szárítsd meg a hajad és öltözz fel. – hangja ismét megváltozott. Olyan volt, mint amikor bekopogott. Aggodalommal teli. – Voltam nálatok és hoztam pár ruhát. Pontosabban Paul adta a ruhákat, mert ugye én nem mehetek be, na de ez nem is fontos. Megint fecsegek. Az a lényeg, hogy öltözz fel és maradj a szobában! – mintha nem is Alice lett volna az. Komoly és…és…komoly. Nem lehet elmondani, hogy mennyire más volt, mint általában. Miután elment, én egy kicsit még a fürdőszobában dekkoltam, de aztán kimentem felöltözni. Egy farmer és egy egyszerű hosszú ujjú volt az ágyra terítve. Gyorsan felkaptam azokat és visszamentem hajat szárítani. Nagyjából húsz perc alatt ezzel is megvoltam. A szobába mentem és nem mozdultam, ahogy Alice mondta.

Kintről hallottam hangokat beszűrődni. Odaléptem az ajtóhoz és nekidőltem, így próbáltam hallgatózni. Kiáltásokat hallottam, de nem félelmében kiáltozott az a valaki, hanem fájdalmában. Aggódtam, mert nem tudtam, hogy mi történhetett vagy kivel történhetett. Itt kellett maradnom a szobában. Ebben csak egy dolog akadályozott meg: a kíváncsiságom. Erősebb volt a késztetés, mint az akaraterőm, hogy itt maradjak, ezért lassan lenyomtam a kilincset és kiléptem az ajtón. A hang irányába kezdtem somfordálni, ami a földszintre vezetett. Halkan leosontam, a korlátot fogva, remélve, hogy nem hallják meg lépteimet. Óvatosan mentem lépcsőfokról lépcsőfokra. Ahogy leértem, Cullenék álltak nagyjából öt méterre tőlem, nekem háttal. Éreztem, hogy baj van, a kiáltások továbbra sem szűntek meg. Carlisle a földön guggolt, valamit nagyon ügyködött maga előtt. Valószínűleg a hang forrásánál csinált valamit. Épp, hogy tettem pár apró lépést feléjük, Rosalie, termett előttem.

-Tünés föl! Nem mondta meg Alice elég világosan, hogy maradj ott?! – fennhangon kezdett velem ordibálni, aminek köszönhetősen sikerült tudatnia velem, hogy nagy a baj. Összeszűkült szemekkel néztem rá.

-Nem. – mondtam halálosan nyugodtan. Egy pár pillanatig még bámultunk egymásra, majd halál lazán elsétáltam mellette, a többiek felé. Hirtelen ők is megfordultak, de még mindig nem láttam, hogy mi történik ott pontosan, csak hallottam. Arcukról az sütött le, hogy nem túl jó ötlet odamennem.

-Hé, figyu Elena…ez nem valami jó ötlet. – ugrott elém Emmett.

-Ha már idáig eljöttem, nem fordulok vissza. – jelentettem ki határozottan, amikor az ordítás szinte már fülsüketítően hangossá vált. Nyeltem egy nagyot, majd tekintetemet az előttem álló óriásra emeltem, aki félreállt az utamból. Szépen lassan odasétáltam és a többiek is félreálltak, hogy lássam, mi folyik ott. Amikor megláttam, a stroke, az infarktus és az agyvérzés kerülgetett. Pulzusom az egekbe szökött a látványtól. ~Nem, ez nem….ez nem lehetséges?!?!~ egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Könnycseppek gördültek végig az arcomon, majd a könnyezés sírásba, később zokogásba torkollott. Elkezdtem Felé rohanni, de Edward és Jasper visszafogtak. Próbáltam kiszabadulni fogásukból, de túl erősek voltak.

-Neeeeeeeeeee! – ismételtem vagy ezerszer kiabálva. Nem akartam így látni Őt. Nem láthattam így Őt. Őt nem. Bárki mást igen, de Őt nem. Jasper felcibált a szobába, ahol korábban még békésen aludtam és leültetett az ágyra. Én csak tovább zokogtam és zokogtam és zokogtam…Igyekeztem meglógni, de mindig visszanyomott az ágyra. Leguggolt elém, kezeit a combomra helyezte - ezzel is gátolva, hogy megszökjek -, és próbált csitítgatni. Amikor a szemébe néztem, láttam, hogy az az érzelemmanipulálós cuccot akarja használni, ezért gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Még egy jó darabig próbálkozott vele, de aztán feladta. Felült az ágyra, magához húzott, átölelt és én valószínűleg elaludtam, mert innen teljes kép- és hangszakadás...

kicsit későn jött a friss, amiért bocsánat, csak több dolgom van, mint azt hittem volna. jövőhéten viszont nem lesz friss, mert elutazok, de után már minden héten jön a heti egy, talán kettő fejezet ;)

szóval én most egy hétre búcsúzom tőletek, addig legyetek rosszak! ;)

Puszii: Vii^^