2. fejezet - Még mindig semmi...

// Paul szemszöge//

Nem bírtam… A tudat, hogy elkerülhetetlen volt, hogy a húgom vámpírrá változzon, megőrjített. Majd szétrobbantam. Az egyetlen hugicám. Sokszor voltam vele rossz, meg hülye, de…de…ő a húgom. És mindig is az lesz. Még mindig Cullenéknél voltunk. A nappaliban ült mindenki. Senki sem szólt egy szót sem, a házban csönd honolt. Csak néha lehetett hallani, ahogy Elena…szenvedett. De nem csak ő, hanem én is. Szerintem nekem fájt a legjobban, hogy akit mindennél jobban szeretek…vámpír lesz. A csöndet csak az zavarta meg, hogy Seth és Leah is megérkeztek. Tekintetük mindent elárult. Féltek. De Seth… Seth máshogy félt. Ő nem csupán aggódott. Ő attól is félt, hogy a lenyomatát elveszíti.

-Hol van?-kérdezte Seth alig hallhatóan, miközben szemébe könnyek gyűltek. Senki sem nézett egyből rá, csak pár másodperc szünet után. Mindenki a szobaajtóra nézett, ahonnan ismét nyögés hallatszott. Mikor meghallottam, gyorsan visszafordultam és arcomat a kezembe temettem. Seth és Leah még mindig velünk szemben álltak, amikor ismét lehetett hallani Elenát. Ekkor Seth nekiiramodott, de Carlisle időben eléért és megállította.

-Nem mehetsz be hozzá.- mondta Carlisle teljes nyugodtsággal a hangjában, de mindenki tudta, hogy egyáltalán nem volt nyugodt. Sőt… Talán utánam és Seth után ő aggódott a legjobban.

-De én bemegyek hozzá!! – Seth továbbra is erősködött, de Carlisle erősen tartotta vissza vállánál fogva. Miután Seth feladta a földre borult és zokogni kezdett. Még sosem láttam így, de nem is akartam. Leah odalépett hozzá, akinek szintén könnyek gyűltek a szemébe és segített neki talpra állni. Mindenki aggódott érte, még a Cullenek is, de ők sokkal jobban tudták leplezni az érzelmeiket. Egyedül Bellának gyűltek könnyek a szemeibe. Ő is nem olyan régen élte át ezt az egész procedúrát, tehát teljesen átérezte. Ahogy körbenéztem a többieken, még Rosalie szemében is az aggódás jeleit bírtam felfedezni. Ez meglepett, mert ő az a vámpír a Cullenek közül, aki a legkevésbé csípte a búránkat. Ekkor óriási sikítás hallatszott ki a szobából, ahol El volt. Szörnyű volt hallgatni ezt az egészet. Seth összerogyott, mellettem kötött ki a kanapén.

-Nyugi tesó, minden rendbe fog jönni. - mondtam Sethnek, pedig tisztában voltam vele én is, hogy már semmi sem lesz rendben.

-Nem, nem lesz semmi sem rendben. – nagyon halkak voltak szavai, én is alig hallottam.

-Bemegyek hozzá, megnézem. – Carlisle állt fel a kanapéról, tekintetét mindenki rá szegezte. Mikor elém ért visszatartottam, megfogtam a karját. Valószínűleg tudta, hogy mit akarok kérdezni, mert egyből rá is vágta a választ. 

-Nyugalom Paul, megkérdezem. – ezzel el is tűnt az ajtó mögött a szobában, ahol Elena feküdt. Mi a többiekkel továbbra is kint ültünk. Senki szem szólalt meg továbbra sem. Hirtelen hangos zokogásra lettünk figyelmesek. Mindenki odarohant a szobához, be is nyitottunk. Seth elkezdett futni El felé, de Carlisle kiküldött minket. A fejemet fogtam. Nem vigyáztam a húgomra. Ez a gondolat gyötört végig…

// Elena szemszöge //

Még mindig ziháltam. A szívem rettentően hevesen vert, alig kaptam levegőt. Fejemet oldalra fordítottam és láttam, hogy tél van. A hó szállingózott különösen nagy pelyhekben. Ismét a plafont néztem. Még mindig kínzott az égető fájdalom. Nem tudtam, hogy hogyan szabaduljak tőle, ezért folyton ordítottam. Ez sem segített. Az izzadtságcseppeket éreztem, hogy az arcomon végigfolytak. Vettem egy nagy levegőt, majd megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Megszédültem és egy pillanat alatt a földön hevertem, de nem bírtam talpra állni. Csak ott feküdtem és szenvedtem tovább. Fejemet az ablakok felé fordítottam, mert a hó megnyugtatott. De még ez sem csillapította a fájdalmaimat. Kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy a Carlisle nevű férfi ismét ott állt mellettem.

-Elena! Mit csináltál? Hogy kerülsz a padlóra? – hangja tele volt aggodalommal, de nem bírtam válaszolni. Még mindig hevesen vettem a levegőt. Kezével végigsimította az arcomat, majd elővett egy fehér kendőt, amivel az izzadtságot is letörölte. Még mindig nem voltam tisztában azzal, hogy mi is történik velem? Carlisle gyorsan fel is kapott és felrakott az ágyra, majd megnézte a gépeket, amik az ágyam mellett voltak. Mikor visszanézett rám, odahúzott egy széket és leült mellém. Megfogta a kezemet, pontosabban megszorította, ami miatt a fájdalom még erősebb lett és ordítottam egyet. Karomat elengedte, tekintetét viszont továbbra sem vette le rólam.

-Emlékszel valamire?  - próbáltam emlékezni, de nem ment. Semmi nem jutott eszembe. Csak annyit tudtam továbbra is, amennyit nem olyan rég azzal a nővel együtt mondott. A zihálás miatt nem bírtam megszólalni, ezért csak megráztam a fejemet jelezvén, hogy nem emlékszem semmire. Ekkor az ajtóra szegezte a szemét, ahol megjelent Esmee. Ő is odajött mellém, majd egy székre leült.

-Tudod, hogy hányadika van, milyen nap? -  ezt már Esmee kérdezte, de erre sem tudtam a választ, ezért csak megráztam a fejem. – Január elseje van. Boldog új évet. – mikor befejezte a mondókáját egy puszit nyomott a homlokomra. Teljesen kétségbe estem, hogy nem tudok semmit. Nézelődtem ide-oda, de még mindig semmi. Aggodalmamban hangos sírásban törtem ki. Ekkor elég sokan megjelentek az ajtóban, majd egy szag csapta meg az orromat. Eléggé irritált, büdös volt, de én tovább zokogtam. Egy fiú próbált meg odajönni hozzám, de Carlisle kiküldte őket.

-Nyugalom, minden rendben lesz. – Esmee hangja tele volt nyugodtsággal, de a szemei mást mondtak. Féltem, hogy semmi sem lesz rendben…