1. fejezet - Mi történik?

//Elena szemszöge//

Mi történik? Mi történik? Csak ez a kérdés visszhangzott a fejemben egyfolytában, miközben szemeim kipattantak. Egy szobában találtam magam. A plafon fehér volt, a falakon óriási ablakok voltak. Nem volt rajtam kívül senki sem bent a helyiségben.

Ziháltam, a pulzusom az egekbe szökött. Legalábbis én így éreztem. Rettentően kínzó fájdalom gyötört, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. Belülről égetett. A lepedőt markoltam, hogy levezessem a feszültséget, de ez sem segített. Nagyokat nyögtem, mire egy férfi lépett be a szobába, az ágy mellé, ahol feküdtem. Olyan volt, mint egy modell. Szőke haj, aranybarna szempár és hófehér bőr. Szoborszépségű volt, akárcsak a nő, aki mellette állt. Valószínűleg a felesége lehetett, mert, ahogy egymáshoz értek és bántak egymással, egyből ezt a képet adta nekem. A férfi a kezét a homlokomra tette, mellyel letörölte az izzadtságomat. Tekintete aggódó volt, a nőével együtt. Nem tudtam, hogy ki vagy mi vagyok. Nem tudtam, hogy ők kik. Nem tudtam azt sem, hogy hol vagyok.

-Elena! - szólalt meg a férfi. Tekintetem kérdő volt, nem tudtam, hogy hozzám szólt-e vagy mást hívott-e magához.

-Elena! Elena! – minden bizonnyal hozzám szólt.

-Ki…ki…ki az az E-e-elena? – nem bírtam többet kinyögni, nem volt erőm. Már megbizonyosodtam róla, hogy hozzám szólt, de azért megkérdeztem a biztonság kedvéért. Miután elhangzott a kérdés a számból, a tekintete rettentő aggódó volt. Összenéztek a nővel, majd nagy remegésem közepette a nő arcomon simított egyet e szavak kíséretében:

-Te vagy az Elena. Nem emlékszel? Én vagyok Esmee, ő pedig Carlisle. – egyáltalán nem voltak ismerősek sem az arcok, sem a nevek. Remegésem kezdett egy kicsit enyhülni, de még mindig hevesen ziháltam. Kezdtem úgy érezni, hogy itt a vég, nem bírom tovább, itt fogok meghalni. Pár másodperc múlva el is veszítettem az eszméletemet.

//Paul szemszöge//

Carlisle tekintete mindent elárult. Nem volt menekvés. Elkerülhetetlen volt, hogy vámpírrá változzon. Nagyon rosszul éreztem magam. Az egyetlen húgom vámpír lesz. De hisz ő vérfarkas?! Nem, ez vele nem történhet meg! Vagy mégis? Szemeimbe majdnem könnyek gyűltek, de sikerült megfékeznem. Nem mutathattam magam gyengének a falka előtt. Tartanom kellett magam. Kimentem a teraszra, ahol friss levegőt szívtam. Szerettem volna megnyugodni, de Jake követett.

-Haver, nyugi, minden rendben lesz. – próbált nyugtatni kisebb-nagyobb sikerrel, de inkább kisebbel.

-Nem lesz minden rendben?! Nem látod, hogy mit tettek vele?? Ő a húgom! Nekem kellett volna megvédeni, de nem tettem?! – igen, nem tettem. Nem értünk oda a falkával időben, aminek ez lett a következménye. Megölni nem tudták, mert ahhoz viszont korán odaértünk, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a méreg hasson. Egyfolytában ez járt az eszemben, na meg az, hogy én vagyok a hibás mindenért. Ekkor hangos nyögések jöttek ki a szobából, ahol Elena feküdt. Rögtön be akartam rohanni hozzá, de Edward megállított. Lehet, hogy jobb is. Mikor Carlisle és Emsee kijöttek a szobából, az arcuk elgyötört volt.

-Nem emlékszik semmire. Arra sem, hogy ő kicsoda. – ezek a szavak sokkoltak. Kemény gyerek vagyok, de ezek még engem is szíven ütöttek.

-Nem engedhetünk oda senkit, főleg nem Emilyt, mert ő ember. És ugyebár Elena egy újszülött vámpír. – alig bírtam hallgatni a szavaikat. Főleg az utolsó kettőt…Szép kis január elseje volt.